Mandula és áfonya

A leírtak csupán a fantázia szülöttei.


Mandula és áfonya.

Idebenn minden idegen. Ülök a buszmegállóban, és nézem azt az embert, aki elvileg a másik felem kellene, hogy legyen. De a valóságban felém se néz, sőt igazából hátat fordít nekem. Ez valami mesterségesen fenntartott dolog, valami mesterkélt, ami a biztonság után kiállt, csak nem tudom elengedni valaminek az illúzióját, azért vagyunk még itt.

- Ideadod a bérleted? Mindjárt itt a busz, majd én mutatom a sofőrnek.
Az igazat megvallva tökéletesen meglep a hangja, mintha elfelejtettem volna, hogy itt van. Valójában ez is szokott lenni a problémája. . „Te tökéletesen jól érzed magad a saját külön kis világodban. Nincs szükséged rám. A barátaidat beengeded a kapun, engem viszont nem.” Nos, a valóságban ez persze nincsen így. A szeretet nem kilóra mérhető dolog, mint ő gondolja, nem tudod előrecsomagolva átnyújtani, és még kevésbé tudsz rangsort állítani azok között, akiket szeretsz. Ő mégis így gondolja. No, és mit gondol még? Azt, hogy ő áll a rangsor végén.
Nem tehetek róla, most az előzékenysége is bosszant. Eltörtem a lábam, így valóban nehéz felküzdenem magam a buszra. Jó lesz, ha nem kell még azzal is bajlódnom, hogy előhalásszam a bérletet. Mégis utálom, hogy úgy kezel, mint egy gyereket. Ha akarom, meg tudok oldani mindent, ha a fene fenét eszik is.
A buszon jobb a kedvem, szeretem nézegetni az embereket. Önkéntelenül rámosolygok egy idős nénire, olyan rémült arcot vág szegény. A busz elején egy ötvenes évei végén járó férfi nagy hangon beszélget a sofőrrel. „Ha újra születhetnék biztosan fekete bőröm volna! Úgy könnyebb az élet.” Jót mosolygok ezen a meglátáson. Az a baj ezzel az országgal, hogy mindenki olyan pontosan tudja, mit csinálnak rosszul a politikusok. Kíváncsi volnék, ha az ő vállukon nyugodna ekkora felelősség, akkor…” Itt megakadok, és most már magamon mulatok, amiért ennyire igyekszem megfejteni a világot, alig húsz évesen. Illetve most már csak néhány napig húsz évesen. Ezért ülünk most itt a buszon. Meg akar lepni valamivel, mert nem tud itt lenni a születésnapomon. Szemügyre veszem a velem szemben üldögélő zöld szemű srácot, mintha most látnám először. Be kell ismernem, a meglepetésekhez ért. Ez talán helyrerázza egy kicsit a dolgokat.
Nagy döccenés szakítja félbe a gondolataimat. Az elől filozofáló férfi kötőszavak egész garmadájával fejezi ki a véleményét. A busz gyanús állapotban van, mintha füst szagát érezném. Már kívül vagyunk a városon, az ablakon keresztül csak egy erdő sziluettjét tudom kivenni.

Egy tisztás is van. Más semmi. Remek. Nesze neked születésnapi ajándék. Ilyen az én szerencsém. Ez persze nem az ő hibája, ne vele légy undok… Leszállunk a buszról kicsit megmozgatni a tagjainkat. Utálom a morgolódó embereket, akik máris nekiestek a szerencsétlen sofőrnek. Pedig ő igazán nem tehet semmiről. Térerő sincs, hát szegény ördög felveti, hogy megnézi, mi baja a busznak. Nem tűnik valami ügyes kezűnek, inkább olyan Mekk mester típus. Ez hosszú menet lesz. Jobb a levegőzés.
Az idő lassan telik, az emberek egyre idegesebbek. Mekk mester egyre olajosabb, a busz azonban nem tűnik működőképesebbnek. Furcsamód én mégis jól érzem magam, még látnivaló is akad. Felfedezem, hogy a közeli tisztáson valaki félbehagyott valamit. Mintha póznákat rögzítettek volna a fűben. Kicsit a lakodalmas sátrak talapzatára emlékeztet. Én biztosan nem hagynám az esküvőm kellékeit őrizetlenül… Ha viszont igazam van, hamarosan vissza kell jönnie ide valakinek, hogy a többi részletet elintézze. Akkor pedig valahogy csak hazajutunk.
Tudom, hogy kicsit abszurdnak hangzik, de azért előadom az elméletem a többieknek. Először úgy néznek rám, mint a futóbolondra. Miért, talán tudtok jobbat? Annak a pasinak az egzecíroztatása, ott a motorháznál biztos jobb móka, de… Úgy tűnik, ma egy gondolatomat sem tudom befejezni. Igaz, van jobb dolgom a gondolkodásnál, az biztos. Az országúton ugyanis egy autó közeledik sebes iramban. Fiatal srác szál ki belőle, egy évvel, ha idősebb nálam. A vadak figyelme rá terelődik, és rávetik magukat, magára hagyva a sofőrt, aki továbbra is dacosan bíbelődik a busszal. Sokat azonban újdonsült megmentőnk sem tehet. Tizenöten vagyunk összesesen, a kocsija pedig csak öt személyes. Semmi baj, hamarosan jön a nővére és a jövendő sógora, a három járműben majd mindenki kényelmesen elfér, s neki sem kell annyit fordulnia. Jövendő sógor! Akkor itt mégis esküvő készül. Na, most ki is a futóbolond?
Gúnyos kedvem azonban hamarosan alábbhagy, mert lekötik a figyelmem az autóhoz rögzített utánfutón található tárgyak. A sátor hiányzó részei, egy nagy, világosbarna és egy hosszú fehér asztal, meg rengeteg apróság. Néhányan felajánlották segítségüket a pakolásnál, arra számítva, hogy előbb jutnak fuvarhoz. Magamban jót vigyorogtam az emberek számító természetén. Engem magamat azonban valóban zavart az a nyavalyás gipsz, mert szívesen folytam volna bele jobban az eseményekbe, amelyek közben eléggé felpörögtek. Megjött ugyanis az emlegetett eljegyzett pár, sógor, újabb kiegészítőkkel a nagy eseményre. Többen persze azonnal kapva kaptak az alkalmon, hogy hazamehetnek, (gondolom, ez lett volna a normális reakció,) nekem azonban cseppet sem akarózott menni. A mennyasszonynál ugyanis még több érdekes tárgyat láttam, és úgy éreztem valami egészen különleges kezd kibontakozni a szemem előtt. Ennek mindenképpen a részese kell, hogy legyek.
A nagy fehér sátrat immár teljesen felállították, egyszerre keltett igazán terebélyes, és mégis valahogy légies benyomást, ahogy elhelyezték a füves terület szélén. A tisztás közepére felállították a világosbarna asztalt, és meglepetésemre, leheletfinom csipketerítőket helyeztek rá. Ez egyre különösebb. Egyáltalán ki akarhatja, élete egyik legfontosabb napját egy olyan helyen tölteni ahol még térerő sincs? Ez tipikusan mutatja, hogy a huszonegyedik század gyermeke vagyok, aki öt percre sem képes elszakadni a virtuális köldökzsinórtól, de tényleg csodálkoztam. Meg is említettem ezt az arának, miközben segítettem neki egy adag étkészlet kipakolásában.
Tamás az oka a dolognak. Elég érdekes nézeteket vall, nem túl mindennapi az tény. Némileg a hippikre emlékeztet, esküvő a füvön, szabad ég alatt, szerencse, hogy a vendégek viselhetnek cipőt. Az elzárt környezetért cserébe viszont az esküvő telhet az ószeresség jegyében, mivel a két stílus jól megfér egymás mellett. A fiatal nő nevet, én meg egyik ámulatból a másikba esem. Újra megnézem magamnak „megmentőnket.” Átlagos városi srácnak néz ki, bár színes inget visel, és egy fonott bőr nyakláncot. Megrovom magam. Az, hogy valakinek az elvei nem készülnek futószalagon, még nem jelenti, hogy bugris… De mi a jó manó az – az ószeresség?
Gyakorlatilag minden, amit itt látsz. Megmutatja a sötétkék szélű, aprólékosan díszített tányérokat, megnézem a finom, régi csipkét. Valóban, itt mindennek van valami ódon illata, valami antik bája.
Az egész készülődés, és később az esküvő is ilyen hangulatban telt. (Frissen kapott megmentőinkből hamarosan házigazdáink lettek, s én azon kaptam magam, hogy megdöbbentően élvezem ezt a váratlan szituációt.) A tisztáson egy simára koptatott fatörzs tetejére fonott kosarat helyeztek, melyet teleraktak nagy szemű, bíborvörös szőlővel. A barna asztalra fehér marcipánból készült torta került, mely ugyan „csupán” egy szintes volt, de tömzsi, és a teteje roskadásig volt áfonyával, ahogy körülötte is a kéklő gyümölcs díszelgett, egy teljes tömött sorban. A fehér asztalra metszett kristálypoharakat tettek, áfonya kosárkákkal, és egy cikornyás felirattal: BLESS YOUR TART! Azon az estén nem törődtem azzal, hogy nem volt mit felvennem egy ilyen jeles eseményre, sem azzal, hogy eredetileg tulajdonképpen nem is voltam meghívva. Halványlila orgonát tűztem a hajamba, mandulát eszegettem, és hallgattam az örömanya előadását, a tortakészítésről. Mire nem jó az Isten háza – gondoltam magamban, kivételesen minden gúny nélkül, mikor is az asszonyság bevallotta, hogy a legjobb recepteket a templomban másolta az istentisztelet alatt.
Nem én voltam az egyetlen. a saját szememmel láttam, hogy Irma egész idő alatt pasziánszozott… Megkerestem a szememmel a fiút, akitől ezt az érdekes utazást kaptam ajándékba. Elnevettem magam, ahogy észrevettem, hogy Irma néni éppen a pasziánsz alapvetéseit próbálja a fejébe verni, ő pedig udvarias arccal, feltűnően unatkozva hallgatja. Hátradőltem a fonott fotelban, és ittam egy korty bort. Abban a pillanatban minden rendben volt körülöttem.