Mandula és áfonya

A leírtak csupán a fantázia szülöttei.


Mandula és áfonya.

Idebenn minden idegen. Ülök a buszmegállóban, és nézem azt az embert, aki elvileg a másik felem kellene, hogy legyen. De a valóságban felém se néz, sőt igazából hátat fordít nekem. Ez valami mesterségesen fenntartott dolog, valami mesterkélt, ami a biztonság után kiállt, csak nem tudom elengedni valaminek az illúzióját, azért vagyunk még itt.

- Ideadod a bérleted? Mindjárt itt a busz, majd én mutatom a sofőrnek.
Az igazat megvallva tökéletesen meglep a hangja, mintha elfelejtettem volna, hogy itt van. Valójában ez is szokott lenni a problémája. . „Te tökéletesen jól érzed magad a saját külön kis világodban. Nincs szükséged rám. A barátaidat beengeded a kapun, engem viszont nem.” Nos, a valóságban ez persze nincsen így. A szeretet nem kilóra mérhető dolog, mint ő gondolja, nem tudod előrecsomagolva átnyújtani, és még kevésbé tudsz rangsort állítani azok között, akiket szeretsz. Ő mégis így gondolja. No, és mit gondol még? Azt, hogy ő áll a rangsor végén.
Nem tehetek róla, most az előzékenysége is bosszant. Eltörtem a lábam, így valóban nehéz felküzdenem magam a buszra. Jó lesz, ha nem kell még azzal is bajlódnom, hogy előhalásszam a bérletet. Mégis utálom, hogy úgy kezel, mint egy gyereket. Ha akarom, meg tudok oldani mindent, ha a fene fenét eszik is.
A buszon jobb a kedvem, szeretem nézegetni az embereket. Önkéntelenül rámosolygok egy idős nénire, olyan rémült arcot vág szegény. A busz elején egy ötvenes évei végén járó férfi nagy hangon beszélget a sofőrrel. „Ha újra születhetnék biztosan fekete bőröm volna! Úgy könnyebb az élet.” Jót mosolygok ezen a meglátáson. Az a baj ezzel az országgal, hogy mindenki olyan pontosan tudja, mit csinálnak rosszul a politikusok. Kíváncsi volnék, ha az ő vállukon nyugodna ekkora felelősség, akkor…” Itt megakadok, és most már magamon mulatok, amiért ennyire igyekszem megfejteni a világot, alig húsz évesen. Illetve most már csak néhány napig húsz évesen. Ezért ülünk most itt a buszon. Meg akar lepni valamivel, mert nem tud itt lenni a születésnapomon. Szemügyre veszem a velem szemben üldögélő zöld szemű srácot, mintha most látnám először. Be kell ismernem, a meglepetésekhez ért. Ez talán helyrerázza egy kicsit a dolgokat.
Nagy döccenés szakítja félbe a gondolataimat. Az elől filozofáló férfi kötőszavak egész garmadájával fejezi ki a véleményét. A busz gyanús állapotban van, mintha füst szagát érezném. Már kívül vagyunk a városon, az ablakon keresztül csak egy erdő sziluettjét tudom kivenni.

Egy tisztás is van. Más semmi. Remek. Nesze neked születésnapi ajándék. Ilyen az én szerencsém. Ez persze nem az ő hibája, ne vele légy undok… Leszállunk a buszról kicsit megmozgatni a tagjainkat. Utálom a morgolódó embereket, akik máris nekiestek a szerencsétlen sofőrnek. Pedig ő igazán nem tehet semmiről. Térerő sincs, hát szegény ördög felveti, hogy megnézi, mi baja a busznak. Nem tűnik valami ügyes kezűnek, inkább olyan Mekk mester típus. Ez hosszú menet lesz. Jobb a levegőzés.
Az idő lassan telik, az emberek egyre idegesebbek. Mekk mester egyre olajosabb, a busz azonban nem tűnik működőképesebbnek. Furcsamód én mégis jól érzem magam, még látnivaló is akad. Felfedezem, hogy a közeli tisztáson valaki félbehagyott valamit. Mintha póznákat rögzítettek volna a fűben. Kicsit a lakodalmas sátrak talapzatára emlékeztet. Én biztosan nem hagynám az esküvőm kellékeit őrizetlenül… Ha viszont igazam van, hamarosan vissza kell jönnie ide valakinek, hogy a többi részletet elintézze. Akkor pedig valahogy csak hazajutunk.
Tudom, hogy kicsit abszurdnak hangzik, de azért előadom az elméletem a többieknek. Először úgy néznek rám, mint a futóbolondra. Miért, talán tudtok jobbat? Annak a pasinak az egzecíroztatása, ott a motorháznál biztos jobb móka, de… Úgy tűnik, ma egy gondolatomat sem tudom befejezni. Igaz, van jobb dolgom a gondolkodásnál, az biztos. Az országúton ugyanis egy autó közeledik sebes iramban. Fiatal srác szál ki belőle, egy évvel, ha idősebb nálam. A vadak figyelme rá terelődik, és rávetik magukat, magára hagyva a sofőrt, aki továbbra is dacosan bíbelődik a busszal. Sokat azonban újdonsült megmentőnk sem tehet. Tizenöten vagyunk összesesen, a kocsija pedig csak öt személyes. Semmi baj, hamarosan jön a nővére és a jövendő sógora, a három járműben majd mindenki kényelmesen elfér, s neki sem kell annyit fordulnia. Jövendő sógor! Akkor itt mégis esküvő készül. Na, most ki is a futóbolond?
Gúnyos kedvem azonban hamarosan alábbhagy, mert lekötik a figyelmem az autóhoz rögzített utánfutón található tárgyak. A sátor hiányzó részei, egy nagy, világosbarna és egy hosszú fehér asztal, meg rengeteg apróság. Néhányan felajánlották segítségüket a pakolásnál, arra számítva, hogy előbb jutnak fuvarhoz. Magamban jót vigyorogtam az emberek számító természetén. Engem magamat azonban valóban zavart az a nyavalyás gipsz, mert szívesen folytam volna bele jobban az eseményekbe, amelyek közben eléggé felpörögtek. Megjött ugyanis az emlegetett eljegyzett pár, sógor, újabb kiegészítőkkel a nagy eseményre. Többen persze azonnal kapva kaptak az alkalmon, hogy hazamehetnek, (gondolom, ez lett volna a normális reakció,) nekem azonban cseppet sem akarózott menni. A mennyasszonynál ugyanis még több érdekes tárgyat láttam, és úgy éreztem valami egészen különleges kezd kibontakozni a szemem előtt. Ennek mindenképpen a részese kell, hogy legyek.
A nagy fehér sátrat immár teljesen felállították, egyszerre keltett igazán terebélyes, és mégis valahogy légies benyomást, ahogy elhelyezték a füves terület szélén. A tisztás közepére felállították a világosbarna asztalt, és meglepetésemre, leheletfinom csipketerítőket helyeztek rá. Ez egyre különösebb. Egyáltalán ki akarhatja, élete egyik legfontosabb napját egy olyan helyen tölteni ahol még térerő sincs? Ez tipikusan mutatja, hogy a huszonegyedik század gyermeke vagyok, aki öt percre sem képes elszakadni a virtuális köldökzsinórtól, de tényleg csodálkoztam. Meg is említettem ezt az arának, miközben segítettem neki egy adag étkészlet kipakolásában.
Tamás az oka a dolognak. Elég érdekes nézeteket vall, nem túl mindennapi az tény. Némileg a hippikre emlékeztet, esküvő a füvön, szabad ég alatt, szerencse, hogy a vendégek viselhetnek cipőt. Az elzárt környezetért cserébe viszont az esküvő telhet az ószeresség jegyében, mivel a két stílus jól megfér egymás mellett. A fiatal nő nevet, én meg egyik ámulatból a másikba esem. Újra megnézem magamnak „megmentőnket.” Átlagos városi srácnak néz ki, bár színes inget visel, és egy fonott bőr nyakláncot. Megrovom magam. Az, hogy valakinek az elvei nem készülnek futószalagon, még nem jelenti, hogy bugris… De mi a jó manó az – az ószeresség?
Gyakorlatilag minden, amit itt látsz. Megmutatja a sötétkék szélű, aprólékosan díszített tányérokat, megnézem a finom, régi csipkét. Valóban, itt mindennek van valami ódon illata, valami antik bája.
Az egész készülődés, és később az esküvő is ilyen hangulatban telt. (Frissen kapott megmentőinkből hamarosan házigazdáink lettek, s én azon kaptam magam, hogy megdöbbentően élvezem ezt a váratlan szituációt.) A tisztáson egy simára koptatott fatörzs tetejére fonott kosarat helyeztek, melyet teleraktak nagy szemű, bíborvörös szőlővel. A barna asztalra fehér marcipánból készült torta került, mely ugyan „csupán” egy szintes volt, de tömzsi, és a teteje roskadásig volt áfonyával, ahogy körülötte is a kéklő gyümölcs díszelgett, egy teljes tömött sorban. A fehér asztalra metszett kristálypoharakat tettek, áfonya kosárkákkal, és egy cikornyás felirattal: BLESS YOUR TART! Azon az estén nem törődtem azzal, hogy nem volt mit felvennem egy ilyen jeles eseményre, sem azzal, hogy eredetileg tulajdonképpen nem is voltam meghívva. Halványlila orgonát tűztem a hajamba, mandulát eszegettem, és hallgattam az örömanya előadását, a tortakészítésről. Mire nem jó az Isten háza – gondoltam magamban, kivételesen minden gúny nélkül, mikor is az asszonyság bevallotta, hogy a legjobb recepteket a templomban másolta az istentisztelet alatt.
Nem én voltam az egyetlen. a saját szememmel láttam, hogy Irma egész idő alatt pasziánszozott… Megkerestem a szememmel a fiút, akitől ezt az érdekes utazást kaptam ajándékba. Elnevettem magam, ahogy észrevettem, hogy Irma néni éppen a pasziánsz alapvetéseit próbálja a fejébe verni, ő pedig udvarias arccal, feltűnően unatkozva hallgatja. Hátradőltem a fonott fotelban, és ittam egy korty bort. Abban a pillanatban minden rendben volt körülöttem.

Egy régi töprengő.

Őszfestő

Döbbenetes mennyire befolyásolhatók vagyunk mi, emberi lények. Mennyire hatással van ránk akár olyan aprónak hitt dolog is mint az időjárás. Az égbolt acélos szürke szint ölt, a fák rozsdavörös és okkersárga ruhákba öltöznek, és nekünk olyan dolgok jutnak eszünkbe, amelyek egyébként talán sosem.

Az egyik kifejezetten szeles őszi napon találkozót beszéltem meg egyik barátommal, akit igen régen láttam. Úgy döntöttem, meghívom magamhoz, nem választok olyan semleges környezetet, mint mondjuk egy kiskocsma. Bevallom, ezzel volt némi hátsó szándékom is. Az illetőt igazán intelligens személyiségnek tartottam, akivel olyan témákról is lehet vitázni, amire az embernek a hétköznapi életében nincs ideje, energiája. Hogyan is lehetne, ha folyamatosan rohan, abban a hatalmas betondzsungelben, amit városnak hívunk?
Egy szó, mint száz, igyekeztem lejegyezni e beszélgetés magvas gondolatait, hátha másnak is megtetszik majd.

Meg kell vallanom, egészen fiatal koromtól fogva végzetesen szeretem az élet minden olyan kis mozzanatát, amely hangulatosabbá teszi a hétköznapokat. Ezért azon a délutánon sütőtököt és gesztenyét sütöttem, – mert úgy éreztem, illik az őszhöz –, és két nagy bögre fűszeres borral vártam vendégemet. Az említett vendég hamarosan meg is érkezett, szinte viharos szelet hozva magával lakályos kis konyhámba. Magas, fekete hajú fiatalember volt, egész lényéből egy olyan fajta vidám optimizmus sugárzott, mely nézetem szerint jobbá tett mindent a társaságában.

A jövevény hálásan fogadta a gőzölgő, erős illatú bort, én pedig végre belevághattam az annyira várt beszélgetésbe. Mindenféle, általam nagyon aktuálisnak gondolt témát vettem fel – mint például a deviza hitelek kétségbeejtő helyzete, vagy, hogy milyen jó, hogy a Mikulás Gyár már most nekikezdett forró teát osztani a rászorulók között.

– Borzalmasan hideg van, nem is értem, hogy bírja ki valaki ilyenkor az éjszakát fedél nélkül – mondtam

Barátom udvarias figyelemmel kavargatta a borát, de láttam, hogy nem köti le igazán, amit mondok. Egy ideig igyekeztem szóra bírni, de minthogy semmi eredménnyel nem jártam, megkértem válasszon ő témát.
Vendégem hátradőlt és elgondolkodva rám nézett.

– Szerinted mi az idő? – kérdezte
– Úgy érted, mennyi az idő? – Kissé ironikusan felvontam a szemöldököm és a szemben lévő falon lógó órára mutattam – nem hiszem, hogy ebben a kérdésben segítségre szorulnál.
– Nem, nem, figyelj! Te mindig olyan jó beszélgetőtárs voltál. Támadt egy érdekes gondolatom, kíváncsi vagyok, mit gondolsz róla. Ugyebár az emberek úgy gondolják, hogy az idő egy mérhető mennyiség. Pillanatokat, perceket, órákat különböztetünk meg, ahogy különböző évszakokról is beszélhetünk. Eddig egyetértünk, nem igaz?
– Teljes mértékben! – Kissé csüggedten végigsimítottam a homlokom.
– Na, jó, akkor tegyük fel a következőt – barátom teljes mértékben belemelegedett a magyarázatba –, ha valakinek optimális körülmények között lehetősége nyílna fénysebességgel utazni, mintegy tíz évig, ő maga egy percet sem öregedne, míg az itthon maradt embereken meglátszana az eltelt időszak.
– Tehát, te arra a fizikai problémára gondolsz, hogy minél gyorsabban mozgunk, annál lassabban telik az idő – morogtam félhangosan, és igyekeztem ráhangolódni a témára.
Vendégem megeresztett egy félmosolyt.
– Tudom, hogy sosem kedvelted a fizikát, de akkor fogd fel ezt úgy, mint filozófiai kérdést! Azt szokták mondani, hogy a mozgalmas élet elnyűvi az embert. Mégis, a mi utazgató hősünk – nevezzük, mondjuk, Marinak – fiatal marad, míg azok, akik a megszokott életüket élik tovább, rendületlenül öregszenek. Miért?
– Nem lehet, hogy az idő tulajdonképpen nem is valós dolog? – kérdeztem, és végre elkezdett érdekelni a téma. – Nem lehetséges, hogy a hónapok, a napok tulajdonképpen csak egy fajta támasztékot nyújtanak az embereknek?
– Persze, minden lehetséges – bólintott a másik –, viszont ha ehhez így állsz hozzá, mit kezdesz az öregedés tényével?
– Meglehet – mondtam elgondolkodva –, hogy annyira elhittük a saját támasztékunkról, hogy valós, hogy egészen egyszerűen az idő múlásával hoztuk összefüggésbe az öregedést is. Pedig szerintem teljesen reális, ha erre is csak, mint egy változásra – fizikai változásra – gondolunk. Ennyi és nem több.
– Ebben az értelmezésben tehát - morfondírozott barátom az évszakok és minden más „mérő egység” egyszerűen csak igazodás a világ folyamatos változásához. – Felvidult. Ez tetszik! Kifejezetten tetszik! – mondta.


Mindenki saját gondolatvilágára bízzuk, hogy egyetért–e velünk ebben a gondolatmenetben vagy sem.
Megegyeztünk tehát abban, hogy számunkra azon a különleges délutánon az idő csupán illúzió volt. De ez nem is baj. Az embernek szüksége van olyan illúziókra, mint az idő, és különböző megnevezései. Többek között azért, mert sokkal könnyebb egy történetet úgy kezdeni, hogy: „Amikor beköszöntött az ősz, elhatároztam” (….) mintha hosszas magyarázatokba kezdenénk arról, miért is öltik a levelek eltérő színüket, és amikor ez történt, mi éppen hol voltunk. Ám ez nem több mint egy javíthatatlan mesélő érve. Az embernek szüksége van az idő illúziójára, és arra, hogy ezt meg tudja nevezni, mert a szavakhoz színeket köt a színekhez emléket, az emlékekhez pedig boldog pillanatokat. És ez a lényeg. Elvégre mindenki azért van itt, hogy boldog legyen.

Ami pedig az őszt illeti, amikor végigsétálok a kertben és meglátom a vörösben, barnában, sárgában és élénkpirosban játszó leveleket nagyon megörülök. Hogy minek? Hát annak az igazán egyszerű ténynek, hogy a színek játéka és az élmény, amit ez a látvány nyújt, egészen biztosan nem illúzió.

Bértolnok?

Nos, mint látjátok megint meguntam mindent, és tataroztam a Blogot. Még számos átalakítást tervezek, több oldalassá szeretném tenni az egészet. Remélem lesz rá időm, és tetszeni fog nektek. Már a rovat ötleteim is megvannak. Addig is feldobok ide egy esszét, ami a sajátom, kiváncsi vagyok, mi a véleményetek. Amolyan bejegyzés a bejegyzésben.
Szép napot!

Az írás – történjen a bármilyen műfajban - több mint a toll használata, vagy a billentyűzet gombjainak lenyomása. Az írás, ha komolyan művelik, igazi életformává válik. Akár hivatásszerűen igyekszik írni valaki, vagy egyszerűen csak a maga szórakozására, ha igazán fontos neki ez a tevékenység, akkor sok mindent jelent számára, és az apró mozaikokból olyasmi alakulhat ki, ami lassan nélkülözhetetlenné válik életében. Ahogy egy idézet is mondja, amelyet nemrég olvastam: „Az írás - Hatalmas eszköz. Idegenek szívét érintheted meg általa, fájdalmakat törölhetsz ki magadból, színt vihetsz mások életébe, és ugyanakkor bárkit megsemmisíthetsz vele egy pillanat töredéke alatt.”

Az ismeretlen szerzővel, aki ezt papírra vetette, teljes mértékig egyetértek. Egy valamit tennék még hozzá: ha valakinek valóban az írás az élete, akkor aligha tud felhagyni vele. Még akkor sem, ha folyamatos kudarcok érik. Persze, ez nyilvánvalóan nem a legjobb érzés, de ebben az esetben az illető maximum felhagy a publikálás gondolatával, és magának ír naplót, vagy személyes blogot. A technika fejlődése segít abban, hogy akár teljes homályban, ismeretlenségben fejezzük ki önmagunkat. Az illetőnek így megmarad a zsebébe süllyesztett füzet, vagy hátizsákjába rejtett laptop biztonsága.
Úgy gondolom, ez egy másik kulcsszó: a biztonság. Életünk során rengeteg mindent kell magunkban tartanunk, többek között a konvencionális szabályok miatt. De például egy regénybe nyugodtan beleszőhetünk akár társadalomkritikát is, anélkül, hogy bárki magára vehetné. Ha pedig igazán jól teszzük a dolgunkat, írásunkkal örömet szerezhetünk másoknak, olyan segítő kezet nyújthatunk, mint amilyen nekünk az írás.
Ami még beletartozhat írásos életformába, az egy nagyon különleges jelenség. Ez pedig az, hogy amikor nekiállunk írni, szinte megszűnik számunkra az idő és a tér. Leülhetünk írni egykor, és felnézhetünk ötkor, ha jól megy az alkotás, fel sem tűnik. Ilyenkor ugyanis kinyílik egy kapu, amely egy másik világba vezet. Ebben a világban pedig éppen az a különleges, hogy mi formáljuk, a sajátunk, amit nem vagyunk kötelesek megosztani senkivel. Ezt az intenzív élményt nagyon kevés más tevékenység adhatja meg nekünk. Esetleg más alkotó folyamat, de a hagyományos értelembe vett hétköznapi dolgok aligha.
Sok dolog van, amivel annak, aki ezt az alkotó életformát választja, szembe kell néznie. Többek között azzal, hogy bármilyen csodálatos is ez az egész létforma, nehezen, vagy csak nagyon kivételes esetekben lehet teljes mértékben megélni belőle. Manapság az emberek értékrendje igencsak változik, és nagyon egzisztencia centrikusak. Szeretik a másikat javai, anyagi helyzete alapján megítélni, és ha kenyérkereső foglalkozásnak a művészetek bármely ágát választjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy hátrányból indulunk ilyen téren. A negatív tények listájára továbbá sajnos azt is fel kell jegyezünk, hogy kis hazánkban a szaktekintélyeket – legyen művészeti vagy tudományos téren kiváló – nem mindig megfelelően ismerik el. Emellett nehéz versenyezni a társadalmunkban igen népszerű celebekkel, akik oly elképesztő gyorsasággal adják ki könyveiket, mintha bizony e mély tartalmú művek futószalagon készülnének. Sovány vigasz, hogy ezeket feltehetően négerek készítik, hiszen napjaink hírességei közül bizonyára igen kevés ismeri a kemény munka fogalmát – ami elengedhetetlen a jó mű létrejöttéhez. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy aki valóban életformának tekinti az írást, annak még ezek a negatívumok sem elegendőek mint visszatartó erő.
Az, aki igazán alkotni szeretne, választásra kényszerül. Vagy abbahagyja ezt a tevékenységet – ami elég kevéssé valószínű szerény véleményem szerint – vagy pozitív kompromisszumot köt önmagával. Olyan szakirányú képzettséget választ magának, amely szorosan kötődik szeretett területéhez. Így nem kell lemondania arról, létrehozzon valami egyedit, éppen csak plusz tudáshoz jut, amit felhasználhat.
Ilyen lehetőség az alkotási – írási - ingerrel rendelkezőknek a kommunikáció szak. Ha minden jól megy, elleshetik, hogyan alkotunk meg jól egy újságcikket, - és ezzel az írás egy újabb műfaját sajátíthatják el. Lehetőségük nyílik megnézni, hogyan is működik egy rádió stúdiója. Az elmúlt hónapokban megdöbbenten tapasztaltam, hogy a rádiózás, műsorkészítés, és az írás mennyire testvérei egymásnak. Egyrészről aki rádióműsorba szeretne anyagot írni meg kell tanulnia gazdálkodni a szavakkal. Sokkal rövidebb ideje van rá, hogy ugyanolyan élvezetesen adja elő, amit szeretne úgy, hogy annak, aki a rádiókészülék másik oldalán ül, megragadjon a fejében, és élményt okozzon.
Valamint tapasztalatokat is szerezhet, leginkább emberekről. Ha beül abba a kis térbe egy másik emberrel, akivel beszélgetnie kell, el kell érnie, hogy a vele szemben ülő megnyíljon, és őszintén beszéljen. Ez meglehetősen nehéz folyamat, ugyanis lehet, hogy a beszélgetés folyamán pozitív élményekkel gazdagodik, és rájön, hogy a másik rengeteg mindenben úgy látja a világot, mint ő maga – de az is lehet, hogy nem. Ám ha nem, neki akkor is a lehető legjobbat kell kihoznia a szituációból. Akár írásban rögzíti a beszélgetést, akár hangfelvételen. Nagyon jó, ha művészünk ilyen tapasztalatokat szerez. Ezáltal tud ugyanis a leginkább reális, emberi karaktereket alkotni. Hiszen jól írni csak arról tudunk, amit ismerünk.
Ha egy képzeletbeli listát vezetnénk arról, mivel is jár az, ha valaki nem tud, jobban mondva nem akar lemondani az alkotásról, még egy jelenséget fel kellene tüntetnünk: az alkotói válság problémáját. Természetesen csak magamról tudok nyilatkozni ebben a kérdésben, de szerintem ez nagyon kellemetlen állapot. A késztetés, hogy írjunk, ekkor sem szűnik meg, sőt talán még erősebb. Csak annyi változik, hogy nem találjuk a megfelelő szavakat, vagy amit megtalálunk azt is silánynak, erőltetettnek érezzük.
Másik formája ennek az állapotnak, ha van valami homályos érzésünk, hogy mit kellene leírni, hogyan is kellene kinéznie az adott történetnek, de nem tudjuk elkapni a körülöttünk settenkedő ötlet grabancát. Olyan ez, mint mikor kisgyermekre kell odafigyelnünk, aki körülöttünk szaladgál, és mi mindig utána fordulunk, hogy szemmel tarthassuk. Ilyenkor az ember hajlamos rá, hogy feszültebb legyen az átlagosnál, esetleg kissé morcos, amíg vissza nem zökken a munka fázisába. Ha viszont az ihlet visszatér, meglepő gyorsasággal tudunk igen sokat írni. Amikor viszont az ötlet úgy dönt, hogy most megérkezik, nem törődik azzal, éppen mit csinálunk, vagy alkalmas- e a látogatás – egyszerűen csak betoppan. Megesik, hogy a legabszurdabb helyzetben, vagy pillanatban jut eszünkbe valami igazán érdekes. Ilyenkor tanácsos leírni a lényeget, ha csak néhány szóban is, mivel az udvariatlan vendég, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozhat is.
Megint másik körülmény az írás kapcsán, ha valaki félénk. Ezt több szempontból is meg lehet vizsgálni. Azt szokták mondani, hogy általában az, aki fűnek fának eldicsekszik azzal, hogy ő a jövő század művésze, és mindenkire rátukmálja, amit létrehozott, általában nem túlzottan tehetséges, míg a „fióknak írók” általában nagyon ügyesek. Az igazság azonban az, hogy nem lehet általánosítani. Aki félénk, az nyilván nehezebben jut nyilvánossághoz, míg az, akinek erősebb fellépése van, esetleg többre juthat. Ám lehet, hogy a félénk alkotónak nem a nyilvánosság ünneplése a fontos, hanem az önkifejezés. Meglehet, hogy azon aggódik, vajon mit árul el róla egy – egy írása. Hiszen írásunk stílusa ugyanúgy sok mindent elárul rólunk, mint szobánk berendezése, vagy az, milyen zenét hallgatunk. Azonban gyakorlatilag mindegy mennyi ideig halogatjuk a kitárulkozást. Ha valaki igazán kiemelkedő valamiben, valamikor egészen biztos napvilágra kerülnek a munkái. Az idő – ha valaki képes örökérvényű dolgokat létrehozni – talán nem is olyan lényeges szegmens.
Nem lehet egy ilyen elvont kérdésben, mint az írás, és a művészetek általános érvényű választ adni. Annyi azonban szinte bizonyos, hogy ha valaki arra vágyik, hogy olyasmiért becsüljék meg, amit igazi munkával ért el, ez egy egészséges vágy. Azt pedig szintén szilárdan kijelenthetjük, hogy az írás több mint szimpla fizikai tevékenység, vagy a tények gondos egymás után történő felsorakoztatása. Akárcsak olvasáskor, íráskor is kaphatunk valami pluszt – energiát, pozitív kisugárzást, sokféle többletet. Ez beépülhet személyiségünk be, a legváratlanabb szituációkban siethet segítségünkre. Ezért pedig egészen biztosan megéri.
Így, bár az írás jóval több, mint egy napi nyolc órás munka, hiszen jóval többet kell érte feláldozni, mintha délelőttjeinket egy mindennapi cég íróasztalánál töltenénk, a lapokba fektetett időből és lélekből bőven kapunk vissza mi is cserébe, valami egészen egyedit és maradandót.

Fordulj vissza, és vésd emlékezetedbe.

Tudom, hogy mostanában nem vagyok gyakran itt, és ezt őszintén sajnálom. Hiányzik a blogolás, és az ezzel járó különleges hangulat. Olyan bejegyzések várnak itt rám a múltamból, amik fontosak számomra. Egyszerűen, bármilyen rémesen prózai is, rám szakadt a második félév, és ezzel sok feladat jár, amik lefoglalnak. Vannak azért kellemes kitérők is, mint a barátaim, találkák, kisebb bulik, ilyesmi. De elég fárasztó, amikor pedig van némi időm, igyekszem szembenézni magammal, és novellákat papírra vetni. Minden esetre nem hagytam magára a blogot, mert ahhoz túlzottan szeretem, és hamarosan jövök!

Rézszárny

Sok minden tartotta a lelket bennem a vizsgaidőszak alatt. Mondhajátok, hogy ez nem akkora megrázkódtatás, hogy az embernek különböző fogodzókat kell keresnie. De nekem az a véleményem, hogy mindenki hajlamos kicsit kétségbeesni, ha valami, számára teljesen idegen dologgal kerül szembe, és nem tudja biztosan, mit várnak tőle. Ilyen egy vizsgaidőszak, különösen az első, és ilyenkor bizony senki nem utasítja vissza a biztonságot ígérő kinyujtott kezet. Nos, esetemben a kéz legtöbbször zene volt, és gondolatok. Szerencsém van, kellemes emberek között töltöm a főiskolás éveimet, sokat tanulok. De ha nagy közösségben vagy nézelődhetsz, tanulságokat vonhatsz le. Nem a közvetlen csoportodról, hanem úgy általában az emberekről. Nem rendelkezem mély pszihológiai ismeretekkel, ezért hát előrebocsátom, hogy amit itt olvashatsz kizárólag az én személyes véleményem. De én ezalatt a rövid idő alatt szembekerültem pár dologgal. Példának okáért azzal, hogy az emberek hajlamosak azt hinni, hogy mindenhez értenek. Ez a nyilvánvaló ostobaság engem módfelett bosszant. Az a véleményem, hogy attól, hogy ezt azt hallottál egy szakról vagy még tágabban egy témáról, az nem jelenti, hogy sokat tudsz róla, és hogy jogod van élesen megítélni hogy adott dolog jó vagy rossz. Hogy egy példával éljek: sokan hallottunk már az őssejt kutatás előnyös voltáról. Tudjuk, hogy ez a jövő nemzedékének nagy segítségére lehet. Ám ez nem jelenti, hogy orvosok vagyunk, és csak a mi véleményünk ami mérvadó ebben a kérdésben. Nem szeretnék sztereotpiákat létrehozni, de hello emberek! Néhányatoknak nem ártana előbb gondolkodni, aztán beszélni, s ha így tesztek, talán jobban is jöttök ki a dologból.

A másik dolog amit felfedeztem az elmúlt időszakban: mindenki azt gondolja, hogy az a dolog, amit ő csinál, a világon a legfontosabb..Ezzel önmagában semmi baj nincs, sőt nagyon helyes, hogy így van. A magam részéről például, nem tudnám elképzelni az életemet írás nélkül. Szilárdan hiszem, hogy az írás csodálatos dolog, aminek segítségével bevonhatod az olvasót a saját világodba, láttathatsz dologokat, éreztethetsz érzéseket. Fantasztikus! Azonkivül mint már ezerszer leírtam ezen a blogon, a rádió is iszonyatosan hozzámnőtt. Bemész valakivel egy esetleg falatnyi fülkébe, kérdéseket teszel fel neki, s ezalatt ő az, aki magával ránt téged az ő saját világába. Ez számomra szintén utánozhatatlan érzés, mert kockázattal jár. Lehet, hogy tetszeni fog amit hallassz, egyetértessz vele, sőt kiváncsi vagy még csomó dologra, de az is lehet, hogy úgy érzed: a szemben ülőről lehullik egy álarc, és hirtelen nem is az ül szemben veled, akire eredetileg kiváncsi voltál, hanem teszem azt, egy öntelt seggfej. Egy szó mint száz, én sem vagyok egy kőhajításnyival sem jobb más embereknél. Egyetlen apró különbség van csupán köztem, és számos ember között: én nem hiszem, hogy az én hivatásom az egyetlen a földön. Mostanában rengetegszer tapasztalom, hogy egyesek eldobnak más embereket, csupán azért, mert régi ismerőseik nem az ő új környezetükben mozognak. Bár itt megint ki kell emelnem a saját szerencsémet. Bár már 19én végeztem a vizsgaidőszakkal, és nagyon szerettem volna megírni jelen bejegyzést, a mai napig nem volt időm rá. Sorra látogattam ugyanis régi és kevésbé régi mélyen szeretett barátaimat. Minden napra került valamilyen program. Szervezett vagy nem szervezett, régen várt, vagy olyan, ami csak úgy berobbant a napjaim közé. Épp ezért örömmel jelenthetem: barátaim 99%ka nem az a típusú ember aki eldobja régi szeretteit az újak kedvéért. Szerencsém pedig odáig is eltart, hogy elképesztő új barátokat kaptam, bár biztos vagyok benne, hogy ezt a tényt is unalomig körmöltem már.:) Elkeserítőnek tartom viszont az olyan fajta embereket akik ha teszem azt egészségügyi tanulmányokat folytatnak, akkor nap mint nap "életeket mentenek", így képtelenek egy rövid email megfogalamzására, vagy egy frappáns chates beszélgetésre.

Nyilvánvalóan jelen bejegyzéssel nem akarom, és persze nem is tudom megváltani a világot. Attól, hogy ezeket a morzsányi tapasztalatokat ide leírtam, nem változik semmi. Az olyan ember, aki nem becsüli meg a baráti kapcsolatait ezután sem fogja, aki meg megbecsüli az ezután sem fog változni, és nem is kell, hogy változzon. Megjegyzem, ez is egy fajta tapasztalati forma: azok az emberek, akikben érzékenység van, és hajlandóság valami pozitívra, ők azok akiket ilyen csatornákon meg lehet szólítani: akiket megragad bármilyen írás, vers vagy próza, akik fülében viszhangzik egy szám, vagy emlékezetükbe vésnek egy képet. Azok az emberek akik gyakran durvák és bárdolatlanok annyira biztosak magukban és abban, hogy övék a világ, hogy eszükben sincs megállni gondolkodni. Ne gondoljátok persze úgy, hogy most én itt megmondtam a tutit, és én vagyok az intelligens, a többi meg a hülye. Nem, én igenis hinni akarok abban, hogy az emberek változhatnak és képesek is változni. Gondoljatok csak az Üvöltő szelek végére, a tökéletes példa erre.

Én csupán leírtam amit mostanában láttam, és ami nem feltétlenül tetszik. Kellemetlen érzés fog el arra a gondolatra, hogy azok a srácok, akik most középiskolások, ők fognak minket eltartani amikor nyugdíjasok leszünk. Tudom! Tudom, hogy mindez felengzősen hat egy alig 20 éves lány blogján olvasva, de egyszer ez is elérkezik majd, és mivel a saját barátaim és a nálunk alig pár évvel fiatalabb srácok között is meglepő különbségeket tapasztalok, egyszerűen csak van min gondolkodnom. De ha úgy vesszük, a mi srácaink között is vannak parasztok, minden generációban vannak, és vannak intelligens emberek is, tehát adjuk meg minden generációnak a bizalmat, hogy jobb lesz az előzőnél! Vagy legalább nem rosszabb.... Ha majd mi leszünk nyugdíjasok. A felengzősek (vagy még nálam is felengzősebbek, ugye most erre gondolsz? Lehet, hogy igazad van, nem tudom....) erre azt mondanák, hogy minél fiatalabb vagy lányom, számodra annál kevesebb esély van, hogy egyáltalán nyugdíjba menj. Aláírom, ebben is van valami. Ám szerintem már ebben is van valamiféle probléma. Ebben az országban MINDENKI ért a politikához, ez is egy bosszantó tény. Nem mondom, hogy néha nem mennek piszkos rosszul a dolgok. De szerény véleményem szerint talán jobb lenne a mi kis lelkünknek is, ha mindenkinek CSAK MEGPRÓBÁLNÁNK megadni az alapvető TISZTELETET. Mondd, hogy naív vagyok, de akkor is ezt gondolom.

Nos, nem tudok végkokluzót levonni, tehát ezt mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Én csak örültem, hogy mindezt leírhattam, úgysem dobtam már rég egy normális gondolatsort. Remélem ez az lett. Joggal kérdezheted... miért rézszárny? Azért, mert mostanában kevereg a kis fejemben egy történet... még nem tudom mi lesz belőle...majd elmesélem... minden esetre amikor leültem ide írni bevillant ez a cím... és meg akartam osztani veletek. :)

Vannak dolgok, amik sosem múlnak el.

Mint például ez...


http://www.youtube.com/watch?v=QpYyCiu_RQw&feature=related

Köpenyébe burkolózva elsétál az Óév, és kalapot emel előttetek hölgyek úrak - A 2012es ÚJ ESZTENDŐ!

Hát gyerekek az az igazság, hogy ez a szilveszter nem pont úgy alakult, ahogy terveztem. Eleinte úgy volt, hogy barátommal leszek, mint tavaly, de ő pont nem ér rá. Aztán arról volt szó, hogy néhány ismerőssel beülök valahová egy koktélra vagy valamire - erre mi történik? Megbetegszem. Ez annyira jellemző! Mindegy, azért nem érzem magam elveszettnek. Anyukám mindenféle finomat csinál: virslis rollót, sajttekercset, töltött kiflit, és shrek szeletet. Tanultam is egy kicsit, tehát, gondolom, dolgos új esztendőm lesz. Nagymamám is jön idén hozzánk, és a magam részéről úgy tervezem, nem kisérletezem idén a legendásan vacak szilveszteri műsorral. Inkább bevágom magam a tévé elé - és megnézek néhány Poirot DVD-t. Még Karácsonyra kaptam egy teljes évadnyit - de a tanulás miatt nem jutottam két nyamvadt résznél tovább. És abban sem vagyok biztos, hogy egész este itthon maradok - az annyira gagyi. Lehet, hogy kószálok egyet a városban, megnézem a kivilágított várost - minden esetre jól fogom érezni magam. Minden esetre mielőtt mindezt megteszem össze szeretnék hozni valami évértékelő félét.

Az idei évem fantasztikus volt. Tudom, tavaly is ezt írtam, de ez most más aspektusban volt fantasztikus. Leérettségiztem. Sosem felejtem el a megfeszített munkát, hogy minden sikerüljön. A szobeliket. A szalagavatót, az azt követő bált, ahol olyan gyönyörű ruhát viselhettem. Az érettségi kiosztását, és azt követő kellemes nyarat, a sok barátnőzést, és megannyi programot aminek a hátterében persze ott feszült a várakozás, arra a bizonyos levélre. Ami aztán megjött és hírül adta, hogy - SIKERÜLT! :) Utána pedig - milyen unalmas! Kezdődhetett megint az idegeskedés - ezúttal azon, vajon milyen lesz az új közösség, a hangulat, az új suli - és vajon a régi barátok megmaradnak e? Vajon tényleg van olyan,hogy kapcsolattartás? Azután következett a kari bemutató nap, az első napok. Kiderült, hogy mint általában - teljesen feleslegesen paráztam. A csoportom igazán jó fej, a hangulat jó és igaz barátokat is találtam, akik szeretnek és elfogadnak olyannak amilyen vagyok. S hogy mi a helyzet a régi jó arcokkal? Megvannak és csak azt tudom mondani mindenkinek: ha vannak olyan barátaid akik igazán fontosak neked, igenis TUDOD tartani velük a kapcsolatot, TUDSZ időt szakítani, TUDSZ levelet írni - és számos klassz kapcsolat lesz a jutalmad.

Ha jól választassz azt veszed észre, hogy ami később a munkád lesz az a hobbid is egyben. Esetemben ez azt jelenti hogy rengeteget írhatok, sok embert ismerhetek meg, és színesek a hétköznapjaim. Azt kívánom nektek hogy olyan jó legyen a 2012es évetek mint amilyen jó nekem volt 2011. Bár voltak benne szörnyű és keserves pillanatok, igazán remek volt. Bullizzatok érezzétek jól magatokat amikor megérzkezik az új év és búcsút int az óév. A kisállataitokat pedig engedjétek be a házba erre az estére, rejtsétek el a hatalmas fény és hanghatásoktól. Védjétek meg őket - nekik ez az egész hangzavar, amit a petrádák okoznak - félelmetes!

Boldog, békés, nevetésben és mosolyban gazdag, színes, kreatív és különleges Új Esztendőt kívánok mindenkinek! B.U.É.K.!!!!:)