Egy régi töprengő.

Őszfestő

Döbbenetes mennyire befolyásolhatók vagyunk mi, emberi lények. Mennyire hatással van ránk akár olyan aprónak hitt dolog is mint az időjárás. Az égbolt acélos szürke szint ölt, a fák rozsdavörös és okkersárga ruhákba öltöznek, és nekünk olyan dolgok jutnak eszünkbe, amelyek egyébként talán sosem.

Az egyik kifejezetten szeles őszi napon találkozót beszéltem meg egyik barátommal, akit igen régen láttam. Úgy döntöttem, meghívom magamhoz, nem választok olyan semleges környezetet, mint mondjuk egy kiskocsma. Bevallom, ezzel volt némi hátsó szándékom is. Az illetőt igazán intelligens személyiségnek tartottam, akivel olyan témákról is lehet vitázni, amire az embernek a hétköznapi életében nincs ideje, energiája. Hogyan is lehetne, ha folyamatosan rohan, abban a hatalmas betondzsungelben, amit városnak hívunk?
Egy szó, mint száz, igyekeztem lejegyezni e beszélgetés magvas gondolatait, hátha másnak is megtetszik majd.

Meg kell vallanom, egészen fiatal koromtól fogva végzetesen szeretem az élet minden olyan kis mozzanatát, amely hangulatosabbá teszi a hétköznapokat. Ezért azon a délutánon sütőtököt és gesztenyét sütöttem, – mert úgy éreztem, illik az őszhöz –, és két nagy bögre fűszeres borral vártam vendégemet. Az említett vendég hamarosan meg is érkezett, szinte viharos szelet hozva magával lakályos kis konyhámba. Magas, fekete hajú fiatalember volt, egész lényéből egy olyan fajta vidám optimizmus sugárzott, mely nézetem szerint jobbá tett mindent a társaságában.

A jövevény hálásan fogadta a gőzölgő, erős illatú bort, én pedig végre belevághattam az annyira várt beszélgetésbe. Mindenféle, általam nagyon aktuálisnak gondolt témát vettem fel – mint például a deviza hitelek kétségbeejtő helyzete, vagy, hogy milyen jó, hogy a Mikulás Gyár már most nekikezdett forró teát osztani a rászorulók között.

– Borzalmasan hideg van, nem is értem, hogy bírja ki valaki ilyenkor az éjszakát fedél nélkül – mondtam

Barátom udvarias figyelemmel kavargatta a borát, de láttam, hogy nem köti le igazán, amit mondok. Egy ideig igyekeztem szóra bírni, de minthogy semmi eredménnyel nem jártam, megkértem válasszon ő témát.
Vendégem hátradőlt és elgondolkodva rám nézett.

– Szerinted mi az idő? – kérdezte
– Úgy érted, mennyi az idő? – Kissé ironikusan felvontam a szemöldököm és a szemben lévő falon lógó órára mutattam – nem hiszem, hogy ebben a kérdésben segítségre szorulnál.
– Nem, nem, figyelj! Te mindig olyan jó beszélgetőtárs voltál. Támadt egy érdekes gondolatom, kíváncsi vagyok, mit gondolsz róla. Ugyebár az emberek úgy gondolják, hogy az idő egy mérhető mennyiség. Pillanatokat, perceket, órákat különböztetünk meg, ahogy különböző évszakokról is beszélhetünk. Eddig egyetértünk, nem igaz?
– Teljes mértékben! – Kissé csüggedten végigsimítottam a homlokom.
– Na, jó, akkor tegyük fel a következőt – barátom teljes mértékben belemelegedett a magyarázatba –, ha valakinek optimális körülmények között lehetősége nyílna fénysebességgel utazni, mintegy tíz évig, ő maga egy percet sem öregedne, míg az itthon maradt embereken meglátszana az eltelt időszak.
– Tehát, te arra a fizikai problémára gondolsz, hogy minél gyorsabban mozgunk, annál lassabban telik az idő – morogtam félhangosan, és igyekeztem ráhangolódni a témára.
Vendégem megeresztett egy félmosolyt.
– Tudom, hogy sosem kedvelted a fizikát, de akkor fogd fel ezt úgy, mint filozófiai kérdést! Azt szokták mondani, hogy a mozgalmas élet elnyűvi az embert. Mégis, a mi utazgató hősünk – nevezzük, mondjuk, Marinak – fiatal marad, míg azok, akik a megszokott életüket élik tovább, rendületlenül öregszenek. Miért?
– Nem lehet, hogy az idő tulajdonképpen nem is valós dolog? – kérdeztem, és végre elkezdett érdekelni a téma. – Nem lehetséges, hogy a hónapok, a napok tulajdonképpen csak egy fajta támasztékot nyújtanak az embereknek?
– Persze, minden lehetséges – bólintott a másik –, viszont ha ehhez így állsz hozzá, mit kezdesz az öregedés tényével?
– Meglehet – mondtam elgondolkodva –, hogy annyira elhittük a saját támasztékunkról, hogy valós, hogy egészen egyszerűen az idő múlásával hoztuk összefüggésbe az öregedést is. Pedig szerintem teljesen reális, ha erre is csak, mint egy változásra – fizikai változásra – gondolunk. Ennyi és nem több.
– Ebben az értelmezésben tehát - morfondírozott barátom az évszakok és minden más „mérő egység” egyszerűen csak igazodás a világ folyamatos változásához. – Felvidult. Ez tetszik! Kifejezetten tetszik! – mondta.


Mindenki saját gondolatvilágára bízzuk, hogy egyetért–e velünk ebben a gondolatmenetben vagy sem.
Megegyeztünk tehát abban, hogy számunkra azon a különleges délutánon az idő csupán illúzió volt. De ez nem is baj. Az embernek szüksége van olyan illúziókra, mint az idő, és különböző megnevezései. Többek között azért, mert sokkal könnyebb egy történetet úgy kezdeni, hogy: „Amikor beköszöntött az ősz, elhatároztam” (….) mintha hosszas magyarázatokba kezdenénk arról, miért is öltik a levelek eltérő színüket, és amikor ez történt, mi éppen hol voltunk. Ám ez nem több mint egy javíthatatlan mesélő érve. Az embernek szüksége van az idő illúziójára, és arra, hogy ezt meg tudja nevezni, mert a szavakhoz színeket köt a színekhez emléket, az emlékekhez pedig boldog pillanatokat. És ez a lényeg. Elvégre mindenki azért van itt, hogy boldog legyen.

Ami pedig az őszt illeti, amikor végigsétálok a kertben és meglátom a vörösben, barnában, sárgában és élénkpirosban játszó leveleket nagyon megörülök. Hogy minek? Hát annak az igazán egyszerű ténynek, hogy a színek játéka és az élmény, amit ez a látvány nyújt, egészen biztosan nem illúzió.