Szép napot!
Az írás – történjen a bármilyen műfajban - több mint a toll használata, vagy a billentyűzet gombjainak lenyomása. Az írás, ha komolyan művelik, igazi életformává válik. Akár hivatásszerűen igyekszik írni valaki, vagy egyszerűen csak a maga szórakozására, ha igazán fontos neki ez a tevékenység, akkor sok mindent jelent számára, és az apró mozaikokból olyasmi alakulhat ki, ami lassan nélkülözhetetlenné válik életében. Ahogy egy idézet is mondja, amelyet nemrég olvastam: „Az írás - Hatalmas eszköz. Idegenek szívét érintheted meg általa, fájdalmakat törölhetsz ki magadból, színt vihetsz mások életébe, és ugyanakkor bárkit megsemmisíthetsz vele egy pillanat töredéke alatt.”
Az ismeretlen szerzővel, aki ezt papírra vetette, teljes mértékig egyetértek. Egy valamit tennék még hozzá: ha valakinek valóban az írás az élete, akkor aligha tud felhagyni vele. Még akkor sem, ha folyamatos kudarcok érik. Persze, ez nyilvánvalóan nem a legjobb érzés, de ebben az esetben az illető maximum felhagy a publikálás gondolatával, és magának ír naplót, vagy személyes blogot. A technika fejlődése segít abban, hogy akár teljes homályban, ismeretlenségben fejezzük ki önmagunkat. Az illetőnek így megmarad a zsebébe süllyesztett füzet, vagy hátizsákjába rejtett laptop biztonsága.
Úgy gondolom, ez egy másik kulcsszó: a biztonság. Életünk során rengeteg mindent kell magunkban tartanunk, többek között a konvencionális szabályok miatt. De például egy regénybe nyugodtan beleszőhetünk akár társadalomkritikát is, anélkül, hogy bárki magára vehetné. Ha pedig igazán jól teszzük a dolgunkat, írásunkkal örömet szerezhetünk másoknak, olyan segítő kezet nyújthatunk, mint amilyen nekünk az írás.
Ami még beletartozhat írásos életformába, az egy nagyon különleges jelenség. Ez pedig az, hogy amikor nekiállunk írni, szinte megszűnik számunkra az idő és a tér. Leülhetünk írni egykor, és felnézhetünk ötkor, ha jól megy az alkotás, fel sem tűnik. Ilyenkor ugyanis kinyílik egy kapu, amely egy másik világba vezet. Ebben a világban pedig éppen az a különleges, hogy mi formáljuk, a sajátunk, amit nem vagyunk kötelesek megosztani senkivel. Ezt az intenzív élményt nagyon kevés más tevékenység adhatja meg nekünk. Esetleg más alkotó folyamat, de a hagyományos értelembe vett hétköznapi dolgok aligha.
Sok dolog van, amivel annak, aki ezt az alkotó életformát választja, szembe kell néznie. Többek között azzal, hogy bármilyen csodálatos is ez az egész létforma, nehezen, vagy csak nagyon kivételes esetekben lehet teljes mértékben megélni belőle. Manapság az emberek értékrendje igencsak változik, és nagyon egzisztencia centrikusak. Szeretik a másikat javai, anyagi helyzete alapján megítélni, és ha kenyérkereső foglalkozásnak a művészetek bármely ágát választjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy hátrányból indulunk ilyen téren. A negatív tények listájára továbbá sajnos azt is fel kell jegyezünk, hogy kis hazánkban a szaktekintélyeket – legyen művészeti vagy tudományos téren kiváló – nem mindig megfelelően ismerik el. Emellett nehéz versenyezni a társadalmunkban igen népszerű celebekkel, akik oly elképesztő gyorsasággal adják ki könyveiket, mintha bizony e mély tartalmú művek futószalagon készülnének. Sovány vigasz, hogy ezeket feltehetően négerek készítik, hiszen napjaink hírességei közül bizonyára igen kevés ismeri a kemény munka fogalmát – ami elengedhetetlen a jó mű létrejöttéhez. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy aki valóban életformának tekinti az írást, annak még ezek a negatívumok sem elegendőek mint visszatartó erő.
Az, aki igazán alkotni szeretne, választásra kényszerül. Vagy abbahagyja ezt a tevékenységet – ami elég kevéssé valószínű szerény véleményem szerint – vagy pozitív kompromisszumot köt önmagával. Olyan szakirányú képzettséget választ magának, amely szorosan kötődik szeretett területéhez. Így nem kell lemondania arról, létrehozzon valami egyedit, éppen csak plusz tudáshoz jut, amit felhasználhat.
Ilyen lehetőség az alkotási – írási - ingerrel rendelkezőknek a kommunikáció szak. Ha minden jól megy, elleshetik, hogyan alkotunk meg jól egy újságcikket, - és ezzel az írás egy újabb műfaját sajátíthatják el. Lehetőségük nyílik megnézni, hogyan is működik egy rádió stúdiója. Az elmúlt hónapokban megdöbbenten tapasztaltam, hogy a rádiózás, műsorkészítés, és az írás mennyire testvérei egymásnak. Egyrészről aki rádióműsorba szeretne anyagot írni meg kell tanulnia gazdálkodni a szavakkal. Sokkal rövidebb ideje van rá, hogy ugyanolyan élvezetesen adja elő, amit szeretne úgy, hogy annak, aki a rádiókészülék másik oldalán ül, megragadjon a fejében, és élményt okozzon.
Valamint tapasztalatokat is szerezhet, leginkább emberekről. Ha beül abba a kis térbe egy másik emberrel, akivel beszélgetnie kell, el kell érnie, hogy a vele szemben ülő megnyíljon, és őszintén beszéljen. Ez meglehetősen nehéz folyamat, ugyanis lehet, hogy a beszélgetés folyamán pozitív élményekkel gazdagodik, és rájön, hogy a másik rengeteg mindenben úgy látja a világot, mint ő maga – de az is lehet, hogy nem. Ám ha nem, neki akkor is a lehető legjobbat kell kihoznia a szituációból. Akár írásban rögzíti a beszélgetést, akár hangfelvételen. Nagyon jó, ha művészünk ilyen tapasztalatokat szerez. Ezáltal tud ugyanis a leginkább reális, emberi karaktereket alkotni. Hiszen jól írni csak arról tudunk, amit ismerünk.
Ha egy képzeletbeli listát vezetnénk arról, mivel is jár az, ha valaki nem tud, jobban mondva nem akar lemondani az alkotásról, még egy jelenséget fel kellene tüntetnünk: az alkotói válság problémáját. Természetesen csak magamról tudok nyilatkozni ebben a kérdésben, de szerintem ez nagyon kellemetlen állapot. A késztetés, hogy írjunk, ekkor sem szűnik meg, sőt talán még erősebb. Csak annyi változik, hogy nem találjuk a megfelelő szavakat, vagy amit megtalálunk azt is silánynak, erőltetettnek érezzük.
Másik formája ennek az állapotnak, ha van valami homályos érzésünk, hogy mit kellene leírni, hogyan is kellene kinéznie az adott történetnek, de nem tudjuk elkapni a körülöttünk settenkedő ötlet grabancát. Olyan ez, mint mikor kisgyermekre kell odafigyelnünk, aki körülöttünk szaladgál, és mi mindig utána fordulunk, hogy szemmel tarthassuk. Ilyenkor az ember hajlamos rá, hogy feszültebb legyen az átlagosnál, esetleg kissé morcos, amíg vissza nem zökken a munka fázisába. Ha viszont az ihlet visszatér, meglepő gyorsasággal tudunk igen sokat írni. Amikor viszont az ötlet úgy dönt, hogy most megérkezik, nem törődik azzal, éppen mit csinálunk, vagy alkalmas- e a látogatás – egyszerűen csak betoppan. Megesik, hogy a legabszurdabb helyzetben, vagy pillanatban jut eszünkbe valami igazán érdekes. Ilyenkor tanácsos leírni a lényeget, ha csak néhány szóban is, mivel az udvariatlan vendég, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozhat is.
Megint másik körülmény az írás kapcsán, ha valaki félénk. Ezt több szempontból is meg lehet vizsgálni. Azt szokták mondani, hogy általában az, aki fűnek fának eldicsekszik azzal, hogy ő a jövő század művésze, és mindenkire rátukmálja, amit létrehozott, általában nem túlzottan tehetséges, míg a „fióknak írók” általában nagyon ügyesek. Az igazság azonban az, hogy nem lehet általánosítani. Aki félénk, az nyilván nehezebben jut nyilvánossághoz, míg az, akinek erősebb fellépése van, esetleg többre juthat. Ám lehet, hogy a félénk alkotónak nem a nyilvánosság ünneplése a fontos, hanem az önkifejezés. Meglehet, hogy azon aggódik, vajon mit árul el róla egy – egy írása. Hiszen írásunk stílusa ugyanúgy sok mindent elárul rólunk, mint szobánk berendezése, vagy az, milyen zenét hallgatunk. Azonban gyakorlatilag mindegy mennyi ideig halogatjuk a kitárulkozást. Ha valaki igazán kiemelkedő valamiben, valamikor egészen biztos napvilágra kerülnek a munkái. Az idő – ha valaki képes örökérvényű dolgokat létrehozni – talán nem is olyan lényeges szegmens.
Nem lehet egy ilyen elvont kérdésben, mint az írás, és a művészetek általános érvényű választ adni. Annyi azonban szinte bizonyos, hogy ha valaki arra vágyik, hogy olyasmiért becsüljék meg, amit igazi munkával ért el, ez egy egészséges vágy. Azt pedig szintén szilárdan kijelenthetjük, hogy az írás több mint szimpla fizikai tevékenység, vagy a tények gondos egymás után történő felsorakoztatása. Akárcsak olvasáskor, íráskor is kaphatunk valami pluszt – energiát, pozitív kisugárzást, sokféle többletet. Ez beépülhet személyiségünk be, a legváratlanabb szituációkban siethet segítségünkre. Ezért pedig egészen biztosan megéri.
Így, bár az írás jóval több, mint egy napi nyolc órás munka, hiszen jóval többet kell érte feláldozni, mintha délelőttjeinket egy mindennapi cég íróasztalánál töltenénk, a lapokba fektetett időből és lélekből bőven kapunk vissza mi is cserébe, valami egészen egyedit és maradandót.
Az ismeretlen szerzővel, aki ezt papírra vetette, teljes mértékig egyetértek. Egy valamit tennék még hozzá: ha valakinek valóban az írás az élete, akkor aligha tud felhagyni vele. Még akkor sem, ha folyamatos kudarcok érik. Persze, ez nyilvánvalóan nem a legjobb érzés, de ebben az esetben az illető maximum felhagy a publikálás gondolatával, és magának ír naplót, vagy személyes blogot. A technika fejlődése segít abban, hogy akár teljes homályban, ismeretlenségben fejezzük ki önmagunkat. Az illetőnek így megmarad a zsebébe süllyesztett füzet, vagy hátizsákjába rejtett laptop biztonsága.
Úgy gondolom, ez egy másik kulcsszó: a biztonság. Életünk során rengeteg mindent kell magunkban tartanunk, többek között a konvencionális szabályok miatt. De például egy regénybe nyugodtan beleszőhetünk akár társadalomkritikát is, anélkül, hogy bárki magára vehetné. Ha pedig igazán jól teszzük a dolgunkat, írásunkkal örömet szerezhetünk másoknak, olyan segítő kezet nyújthatunk, mint amilyen nekünk az írás.
Ami még beletartozhat írásos életformába, az egy nagyon különleges jelenség. Ez pedig az, hogy amikor nekiállunk írni, szinte megszűnik számunkra az idő és a tér. Leülhetünk írni egykor, és felnézhetünk ötkor, ha jól megy az alkotás, fel sem tűnik. Ilyenkor ugyanis kinyílik egy kapu, amely egy másik világba vezet. Ebben a világban pedig éppen az a különleges, hogy mi formáljuk, a sajátunk, amit nem vagyunk kötelesek megosztani senkivel. Ezt az intenzív élményt nagyon kevés más tevékenység adhatja meg nekünk. Esetleg más alkotó folyamat, de a hagyományos értelembe vett hétköznapi dolgok aligha.
Sok dolog van, amivel annak, aki ezt az alkotó életformát választja, szembe kell néznie. Többek között azzal, hogy bármilyen csodálatos is ez az egész létforma, nehezen, vagy csak nagyon kivételes esetekben lehet teljes mértékben megélni belőle. Manapság az emberek értékrendje igencsak változik, és nagyon egzisztencia centrikusak. Szeretik a másikat javai, anyagi helyzete alapján megítélni, és ha kenyérkereső foglalkozásnak a művészetek bármely ágát választjuk, szembe kell néznünk azzal, hogy hátrányból indulunk ilyen téren. A negatív tények listájára továbbá sajnos azt is fel kell jegyezünk, hogy kis hazánkban a szaktekintélyeket – legyen művészeti vagy tudományos téren kiváló – nem mindig megfelelően ismerik el. Emellett nehéz versenyezni a társadalmunkban igen népszerű celebekkel, akik oly elképesztő gyorsasággal adják ki könyveiket, mintha bizony e mély tartalmú művek futószalagon készülnének. Sovány vigasz, hogy ezeket feltehetően négerek készítik, hiszen napjaink hírességei közül bizonyára igen kevés ismeri a kemény munka fogalmát – ami elengedhetetlen a jó mű létrejöttéhez. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy aki valóban életformának tekinti az írást, annak még ezek a negatívumok sem elegendőek mint visszatartó erő.
Az, aki igazán alkotni szeretne, választásra kényszerül. Vagy abbahagyja ezt a tevékenységet – ami elég kevéssé valószínű szerény véleményem szerint – vagy pozitív kompromisszumot köt önmagával. Olyan szakirányú képzettséget választ magának, amely szorosan kötődik szeretett területéhez. Így nem kell lemondania arról, létrehozzon valami egyedit, éppen csak plusz tudáshoz jut, amit felhasználhat.
Ilyen lehetőség az alkotási – írási - ingerrel rendelkezőknek a kommunikáció szak. Ha minden jól megy, elleshetik, hogyan alkotunk meg jól egy újságcikket, - és ezzel az írás egy újabb műfaját sajátíthatják el. Lehetőségük nyílik megnézni, hogyan is működik egy rádió stúdiója. Az elmúlt hónapokban megdöbbenten tapasztaltam, hogy a rádiózás, műsorkészítés, és az írás mennyire testvérei egymásnak. Egyrészről aki rádióműsorba szeretne anyagot írni meg kell tanulnia gazdálkodni a szavakkal. Sokkal rövidebb ideje van rá, hogy ugyanolyan élvezetesen adja elő, amit szeretne úgy, hogy annak, aki a rádiókészülék másik oldalán ül, megragadjon a fejében, és élményt okozzon.
Valamint tapasztalatokat is szerezhet, leginkább emberekről. Ha beül abba a kis térbe egy másik emberrel, akivel beszélgetnie kell, el kell érnie, hogy a vele szemben ülő megnyíljon, és őszintén beszéljen. Ez meglehetősen nehéz folyamat, ugyanis lehet, hogy a beszélgetés folyamán pozitív élményekkel gazdagodik, és rájön, hogy a másik rengeteg mindenben úgy látja a világot, mint ő maga – de az is lehet, hogy nem. Ám ha nem, neki akkor is a lehető legjobbat kell kihoznia a szituációból. Akár írásban rögzíti a beszélgetést, akár hangfelvételen. Nagyon jó, ha művészünk ilyen tapasztalatokat szerez. Ezáltal tud ugyanis a leginkább reális, emberi karaktereket alkotni. Hiszen jól írni csak arról tudunk, amit ismerünk.
Ha egy képzeletbeli listát vezetnénk arról, mivel is jár az, ha valaki nem tud, jobban mondva nem akar lemondani az alkotásról, még egy jelenséget fel kellene tüntetnünk: az alkotói válság problémáját. Természetesen csak magamról tudok nyilatkozni ebben a kérdésben, de szerintem ez nagyon kellemetlen állapot. A késztetés, hogy írjunk, ekkor sem szűnik meg, sőt talán még erősebb. Csak annyi változik, hogy nem találjuk a megfelelő szavakat, vagy amit megtalálunk azt is silánynak, erőltetettnek érezzük.
Másik formája ennek az állapotnak, ha van valami homályos érzésünk, hogy mit kellene leírni, hogyan is kellene kinéznie az adott történetnek, de nem tudjuk elkapni a körülöttünk settenkedő ötlet grabancát. Olyan ez, mint mikor kisgyermekre kell odafigyelnünk, aki körülöttünk szaladgál, és mi mindig utána fordulunk, hogy szemmel tarthassuk. Ilyenkor az ember hajlamos rá, hogy feszültebb legyen az átlagosnál, esetleg kissé morcos, amíg vissza nem zökken a munka fázisába. Ha viszont az ihlet visszatér, meglepő gyorsasággal tudunk igen sokat írni. Amikor viszont az ötlet úgy dönt, hogy most megérkezik, nem törődik azzal, éppen mit csinálunk, vagy alkalmas- e a látogatás – egyszerűen csak betoppan. Megesik, hogy a legabszurdabb helyzetben, vagy pillanatban jut eszünkbe valami igazán érdekes. Ilyenkor tanácsos leírni a lényeget, ha csak néhány szóban is, mivel az udvariatlan vendég, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen távozhat is.
Megint másik körülmény az írás kapcsán, ha valaki félénk. Ezt több szempontból is meg lehet vizsgálni. Azt szokták mondani, hogy általában az, aki fűnek fának eldicsekszik azzal, hogy ő a jövő század művésze, és mindenkire rátukmálja, amit létrehozott, általában nem túlzottan tehetséges, míg a „fióknak írók” általában nagyon ügyesek. Az igazság azonban az, hogy nem lehet általánosítani. Aki félénk, az nyilván nehezebben jut nyilvánossághoz, míg az, akinek erősebb fellépése van, esetleg többre juthat. Ám lehet, hogy a félénk alkotónak nem a nyilvánosság ünneplése a fontos, hanem az önkifejezés. Meglehet, hogy azon aggódik, vajon mit árul el róla egy – egy írása. Hiszen írásunk stílusa ugyanúgy sok mindent elárul rólunk, mint szobánk berendezése, vagy az, milyen zenét hallgatunk. Azonban gyakorlatilag mindegy mennyi ideig halogatjuk a kitárulkozást. Ha valaki igazán kiemelkedő valamiben, valamikor egészen biztos napvilágra kerülnek a munkái. Az idő – ha valaki képes örökérvényű dolgokat létrehozni – talán nem is olyan lényeges szegmens.
Nem lehet egy ilyen elvont kérdésben, mint az írás, és a művészetek általános érvényű választ adni. Annyi azonban szinte bizonyos, hogy ha valaki arra vágyik, hogy olyasmiért becsüljék meg, amit igazi munkával ért el, ez egy egészséges vágy. Azt pedig szintén szilárdan kijelenthetjük, hogy az írás több mint szimpla fizikai tevékenység, vagy a tények gondos egymás után történő felsorakoztatása. Akárcsak olvasáskor, íráskor is kaphatunk valami pluszt – energiát, pozitív kisugárzást, sokféle többletet. Ez beépülhet személyiségünk be, a legváratlanabb szituációkban siethet segítségünkre. Ezért pedig egészen biztosan megéri.
Így, bár az írás jóval több, mint egy napi nyolc órás munka, hiszen jóval többet kell érte feláldozni, mintha délelőttjeinket egy mindennapi cég íróasztalánál töltenénk, a lapokba fektetett időből és lélekből bőven kapunk vissza mi is cserébe, valami egészen egyedit és maradandót.
Teljesen egyetértek, szinte olyan, mintha az életemet foglaltad volna össze egy posztban. Számomra az egyik legnagyobb kérdés, hogy - amennyiben csak magamnak írok - vannak-e határok? Persze elvileg nincs, és ahogy írtad, sokszor segít ez rajtunk az adott pillanatban, (ki)írókon. Nade később ez milyen hatással lesz ránk? Egyáltalán lesz-e ránk bármilyen hatással? Vagy ahogy új lapot kezdünk a (virtuális) naplónkban, úgy jutunk mi is újból és újból egy tiszta oldalra? Még nem jöttem rá...
VálaszTörlés