Igazán erős késztetést érzek rá, hogy végre hagyjak itt egy értelmes, és négy mondatnál hosszabb bejegyzést. Persze semmi probléma nincs a cédula stílusú megjegyzésekkel, de akkor is. A napokban megnéztük kicsimmel az Eredet című filmet, igazán élmény volt. Ritkán ragad meg így film, főként mostanában, amikor nem találnak rám igazán jó történetek. Ez azonban olyan típusú alkotásnak bizonyult, ami szerintem akkor is ad valami többletet, ha nem először látjuk. Egy szó mint száz, nézzétek meg, és ha megtettétek, igazán kiváncsi lennék, ki mit gondol.
Tegnap pedig Veszprémben jártam, az állatkertben, szintén párommal. Első látásra elég különösnek tűnhet ez annak, aki ismer. Mégpedig azért, mert én nagy nagy állatbarát vagyok, és utálom a bebörtönzött állatokat. Nem is tudom, hogy ötlött fel bennünk a gondolat, hogy akkor mi most állatkertbe megyünk. Talán azért nem idegenkedtem ettől az ötlettől, mert még soha nem jártam ezen a megyeszékhelyen, és kiváncsi voltam rá. Márcsak azért is, mert gondoltam rá, hogy oda megyek egyetemre. Más kérdés, hogy az általam válaszott szak nincs a Pannon egyetemen, amiért őszintén fáj a szívem. Miért? Azért, mert ahogy szinte teljes egészében végigszeltük a várost taxin, (nem volt kedvünk buszt keresgélni.) rájöttem, hogy ez egy gyönyörű hely. Komolyan. Kicsi, barátságos, átlátható, és szép. Tekintélyes történelmi múltja, és családias atmoszférája van. Első látásra egy bélyeg jutott róla eszembe, és bármilyen bizarr is, valami okból tetszett ez a gondolat. Olyan pici ez a hely, hogy szinte csak egy helyen lehet taxit szerezni, az állomáson. Áthajtottunk a viadukton, ami igazán impozáns képet mutatott akkor és ott szikrázó napsütésben. Láttam a várat is... Az élet igazán igazságtalan, nemde? Megtalálom álmaim városát, ami ráadásul cirka 45 percre van a szülőhelyemtől vonattal (szerintem ez egyáltalán nem gáz.), tehát még közel is van. És akkor mi történik? Ó, a keresett szak, az nincs. Ehyett marad Pest a kosszal, a bűzzel, a hatalmas népsűrűséggel, és átláthatatlansággal... Szuper.
De térjünk is vissza az állatkerthez. Ahogy az normális állatbarát (aki előre gondolkodik, nem úgy mint én) számára előrelátható lett volna, fájt a szívem mindenkiért. Igaz, mulatságosnak találtam, hogy szívemmel annyira feltűnően akart barátkozni egy nyuszi:D Azonkívül töredelmesen be kell vallanom, hogy életemben nem láttam még kapibarát vagyis vizidisznót, de most már annyival műveltebb vagyok, hogy ez a legnagyobb rágcsáló és szereti a vízet. Igaz, szerintem nagyobb vízre lett volna szüksége. Komolyan, ez a kapibara olyan édes volt, hogy szívesen tartanék én is, ha neki nem lenne olyan rossz... Ez az egész olyan fura volt.. Pl: úgy sajnáltam a kacsát, aki nem tudott repülni:( Minden esetre megismerkedtem a Kacagó Jancsi nevű madárral, akinek tényleg olyan a hangja, mintha folyvást nevetne:) Szerintem ő volt az állatkert szinte egyetlen lakója, aki élvezte a szereplést. Leszámítva a flamingókat, akik folyamatosan dumáltak:D Láttam viszont egy szerencsétlen medvét, aki folyamatosan rótta a köröket a számára elkülönített területen.. (igaz, azt el kell ismerni, hogy elég nagy volt az a terület, és volt egy saját mini folyója, mint a kapibarának, hogy fürödhessen.) rajta látszott, hogy utálja ezt az egészet. A tigrist és az oroszlánokat már nem is néztem meg, miután a farkas nem volt hajlandó előjönni. Megjegyzem, neki volt egy elkülönített dzsungele, de szemlátomást nem dobta fel. Még a vidrák meg a sárga teknősök is kedvetlenek voltak-.-. Ígyhát az állatkert jelentős részét meg se néztük, úgy tűnik a kedvetlenség ragadós. Viszont a fagyi, amit útközben megejtettünk finom volt, és a sajtóanyag ellen sem volt semmi kifogásom, amit el lehetett vinni. (Pedig elég kritikus vagyok.) Kifelé menet találkoztunk egy rakás prézinnel, akik elmentek volna elhízott hörcsögöknek, akik mulatságosan gyorsan eszik a füvet:D Benéztünk az állatsimogatóba, meg a szafari parkba is, de olyan meleg volt, hogy inkább leültünk a tevékkel szemben egy árnyas pad asztal pároshoz, és ettünk. Mivel ütközben elhaladtunk egy csapat árus mellett, megállapítottam, hogy még mindig él bennem valahol egy kisgyerek, mert most is tetszettek a színes, forgó virág alakú bizgentyük, amik a hazafele vezető út felénél biztos elromlanak, és amik kiskoromban is felkeltették az érdeklődésemet:D Kicsit bosszus vagyok, mert befelé találkoztunk két korombeli leányzóval, talán diákmelón lehettek ott. Az volt a feladatuk, hogy minden látogatóról csináljanak egy fényképet emlékbe, amit visszafelé jövet meg lehetett volna nézni. De mi a hátsó kapun át távoztunk, szóval ez ugrott. Mindent összevetve azért jó volt, csak vicces volt, hogy annyi körülöttünk a négy öt éves csöpség, és rohangászó, kiabáló, zsörtölödő, stresszelő szülő. Gonosz vagyok, de nagyon komikus volt. Vajon tíz év múlva én is ilyen leszek?:) Ki tudja...
De nem kell nekem gyerek ahhoz, hogy ideges legyek. Most is stresszelek egy kicsit valamin (micsoda újdonság!) ami nem rajtam múlik. Mindegy, majd csak lesz valahogy. Most egy kicsit jobb, hogy sok mindent kiírhattam magamból, és jelen pillanatban nekem ennyi elég. Legyetek jók!:)
