... Vagyishát az a része, amit fel tudok idézni. Ugyanis, annyi legendát, adatot, tényt, tájat, ízt, illatot, verset, élményt hozok magammal, amit képtelen lennék írásba foglalni. De tudjátok mit? Leginkább barátságot hozok. Lehet, hogy ez nagy szavaknak hat, de számomra megfizethetetlen.
Úgy kezdődött ez a mese, gyerekek, hogy másnap miután írtam, nagynehezen 5:45-ko kikászálódtam az ágyamból, azzal a szilárd érzéssel, hogy nem is aludtam semmit. Aztán ezt az alvást folytattam a buszon, a K. melletti ülésbe fészkelve magamat. Igazándiból nem tudtam aludni, mert hajtott a kiváncsiság: most mi következik? Minden esetre, szenderegtem, két beszélgetés közben. Az következett, hogy megálltunk Pest magasságában egy benzinkútnál, aminek igénybe vettük a mozsdóját. Mivel engem nem üzőtt arra a szükség, felhívtam az én drágámat, hogy halljam a hangját. Ezek után elég símán el is értünk egészen a határig. Jó is volt, mert ezek után szinte semmi nem ment símán. Emberek! HÁROM TELJES órát álltunk a határon!! Azóta sem értem: MI A JÓ FENE tartott ennyi ideig egy nyavalyás útlevél ellenőrzésen? Országomat a megfejtésért!
Mindegy, nagy levegő, ezen is túl voltunk, és újabb gondoktól mentesen elérkeztünk a Beregszászi Járásig, és azon belül a Bégány nevű faluhoz, ahol a szállásunk volt. Előtte még felszedtük Lacit, az idegenvezető srácot, aki iszonyú jó fej volt velünk a négy nap alatt, és rengeteg érdekességet hallottunk tőle. Elsőként kijelentette, hogy ő nekünk most nem idegen, hanem honismereti vezetőnk, mivel mi magyarok vagyunk, s ő egy ősi magyar területet mutat meg nekünk. Na, ezzel a mondattal azonnal elnyerte a szimpátiámat:) Aztán tájékoztatott minket, hogy felesleges arább állítanunk az oránkat az Ukrán időre, az itteni magyarok sem hajlandóak erre. Maradnak a saját időnk szerint, és ha el akarják érni az ötös buszt, kimennek négykor. Egyébként is csak a hivatalok és az iskolák nyitnak az ukrán idő szerint, más aspekutsban többek között abból lehet megtudni kinek a szíve merre húz, hogy milyen időt követ. Az volt a program, hogy sétálunk egyet Beregszászon, és míg elértük úticélunkat, megtudtuk miért hívják ezt a helyet így. Imádom a legendákat, így mindent rögzitek, amire emlékszem. Sajnos lehet, hogy nem minden pontos, de azért igyekszem. Beregnek egy szászi származású pásztort hívtak, akinek a faluban a legerősebb bikája volt. Nos, mikor ez a bika megmérkőzött a másik falu legerősebb bikájával, el kellett búcsúznia az életétől. Bereg viszont úgy gondolta, hogy ha már ő büszkélkedhetett ezzel az erős állattal, tisztességes temetést biztosít neki. Ahogy azonban a bikát húzta az úton, annak teste mély sávot mart a földbe, s ma ez Beregszász határa. Láttuk továbbá a Fedák Sári kastély kívülről, amelyet a hölgy azért kapott, mert hagyta, hogy az urak a meztelen hasán kártyázzanak:) Ez a nő amúgy elég kopé lehetett. Az úrak ugyanis mindenképpen látni akarták meztelenül, amibe ő végülis belement.. Azzal a feltétellel, hogy ők megfürdetik száz üveg pezsgőben. Meg is fürdött, ám a férfiaknak ezt vissza kellett palackozniuk és meginniuk.. Azt már mindenkinek a fantáziájára bízom, miért szól úgy a történet, hogy végül a palackozásból 101 pezsgő jött ki, s nem 100.:P
Míg ezeket meghallgattuk, el is értük Beregszászt, ahol megtettük a beígért sétát. Sok nevezetsséget láttunk, több magyar vonatkozásút is nekem mégis más ragadta meg a figyelmem. A szegénység. Abban a kisvárosban mindenütt macskakő van, és kobór kutyusok. Igaz, túl rossz tapasztalatuk nem lehet az emberekkel kapcsolatban, mert amelyikekkel találkoztam, mind barátságos volt. Azonfelül túl sok autó sincs, szóval nincs mitől félniük. Inkább ugatják az autókat, és futnak mellettük, mintsem menekülnének előlük. De valahol keserves volt, mert mind gyötrelmesen soványak voltak, én pedig legszívesebben mindet megvacsoráztattam volna. No, és az a sok koldus! Szinte minden utcasarkon van egy belőlük, megjegyzem még az útszegélyek sincsenek normálisan megcsinálva.. Beszélgettük is K.-val, hogy nem lenne az az Isten, hogy itt elengedjük valahová egyedül a gyerekünket. Brrr.
Amikor befejeztük a sétát, ( egy hatalmas esés következtében elejtettem a fényképezőgépemet, közben, ráadásul fülig sáros is lettem, iszonyúan kínos volt..a féynképezőgépet eltörtem, hát nem tipikus?-.-) mentünk, lefoglalni a szállást. Fantasztikus kis hely volt! Két ágyas szobába kerültünk K.val, nagyon békés, tágas volt, külön fürdővel. Minden tiszta volt és konszolidált, imádtam a francia ágyat:) Poénkodtunk is, hogy ez tulajdonképpen a nászutas lakosztály, lévén az egyik éjeli szekrényen egy ölelkező párt formázó kislámpa állt..:D A kaja minden alkalommal szuper volt: vacsorára mindig volt egy leves (általában két fajta levesből választhattál,) és egy második, általában sült, de nem mindig. Volt pl egyszer egy egészen érdekes fogás, ami ilyen kenyérből állt, nehéz leírni. Ez a komoly vacsora ügy amúgy eleinte kissé meglepő volt, mert én alapvetően minden étkezésnél keveset eszem. Itt is megkaptam, hogy amit eszem egy madárnak is kevés:) Ha vacsorázom, akkor is örülök ha eljutok egy szendvicsig, de hogy meleg étel, ilyenkor? Nem igazán. A reggeli viszont hideg volt, sonka és tojás sajttal, vagy ilyesmi. Ez inkább feküdt nekem, bár mennyiségileg az is rengeteg volt. Ami persze remek, csak nem nekem:) A forró tea, ami a reggelihez járt viszont nagyon jól jött, mert szinte egész idő alatt nagyon beteg voltam. (Erős nátha, kemény köhögés, homlok és szemcsont fájás, no és olyan rekedt hang, hogy alig tudtam megszólalni. Vicces volt:D Még most sem lábaltam ki belőle teljesen..)
Szóval lepakoltunk, lemostuk magunkról az út porát, és utána vodkáztunk a csajokkal. Zöldalmás vodka volt, gyerekek, én olyan erőset még életemben nem ittam... A létező összes belső szervemet marta, de tény, hogy jobban éreztem magam tőle. Nem voltunk részegek, rajtam is csak valami kissé bódult, szédülés vett erőt, de semmi több. Aztán, amikor vége lett a népünnepélynek, K.- val beszélgettünk még kicsit, és kész. Alvás volt, mert köv. nap korán keltünk. Lenn még buliztak, egy laptopról kihangosítottak zenét. Annak a dallamára aludtam el.
Másnap meglátogattuk a Martoni Járást, ami infrastruktúrájában sokkal jobb, mint Beregszász. Megnéztük a várat, ami szintén nagyon szép volt, bár számomra kissé fárasztó. Azután megjártuk Bükkösjánosit, amely arról kapta nevét, hogy egy időben majdnem minden második férfi a János keresztnevet kapta. Ezután következett Szojva, ahol megnéztük az elesett magyar katonák emlékművét, és megtudtuk, hogy Kárpátalján mást jelent a "krumplit pucolni" kifejezés, mint nálunk. A harcok első idejében ugyanis a feleségek, nők megkíséreltek élelmet jutattni a fronton harcoloknak. Az illetékesek azonban azt válaszolták, rendben eljuttatják nekik az ételt, ha segítenek főzni. A nők hát elmentek, mosogattak, krumplit pucoltak, főztek. A végén viszont nem engedték el őket, hanem bántalmazták, és megerőszakolták a szerencsétleneket. Így aztán lassanként felhagytak a segítségnyújtás ötletével. Ezek után voltunk még fenn a Szinevéri tónál. Gyönyörű ott a táj, és nagy a tó, amelynek a közepén egy szikla ágyazodott be, és a különböző kis patakocskák vizei ezen keresztül jutnak a tóba. Úgy szól a legendája, hogy a környék legszebb lánya lakott itt, akinek sz betűvel kezdődött a neve, (sajnos nem emlékszem rá, pedig tudom, hogy ez megtöri a mese varázsát, elnézést.) Ő beleszeretett egy ifjúba, akinek Vér volt a neve, érzelmei pedig viszonzásra találtak. Csakhogy a lány apja nem nézte jó szemmel szerelmüket, és felbérelt valakit, hogy gyilkolja meg az ifjút. A fiú pedig egy hatalmas szikla ütése által lelte halálát. Ez az a szikla, amely a tóba ágyazódott. A történet úgy tartja, hogy a lány könnyei töltötték meg vizzel a tó medrét...
A második nap estéje csendesebben telt mint az első, bár most is felhalladszottak a buli zajai. De a mi társaságunkból nem csak nekem és K.-nak nem volt kedve most ehhez, hanem egy harmadik osztálytársunknak sem, így hárman beszélgettünk ezúttal. Itt volt az a kellemetlen élményem, hogy elfogyott a melegvíz=) de ettől függetlenül hangulatos este volt, Barátok köztet is néztünk.
Következő nap azt gondoltam, hogy már könnyedébben fogok kelni, mert megszoktam, hogy korán van reggeli, de épp úgy nehézkesen nyitottam ki a szemem mint eddig. Ez a napunk is elég rázósra sikeredett: voltunk egy várban aminek sajnos újfent nem tudom a nevét=) sajnálom az apró képszakadásokat. Minden esetre annyira emlékszem, hogy igen sok muzeum volt benne, de mi csak néhányat néztünk meg ezek közül. A hadtörténetit, amely - ki hinné?:) tele volt fegyverrel, egy másikat, ami festett tojásokkal büszkélkedhetett.. Egyet, népviseletekkel - itt azt mondta Laci, hogy ez azért vicces, mert a magyar népviseletnek köze nincs a zöld, és fekete színekhez, ahogy az itt be van állítva.. Illetve, azok között, amiket láttunk, volt még egy kitömött állatokat bemutató helyiség is. Ettől kissé rázott a hideg. Azután még Beregszászon voltunk egy suliba, ahová ajándék könyveket vittünk. Rájuk is fért, mert itt is kiütközött a szükség. Ám az igazgató nagyon kedves volt, és a gyerekek is aranyosak. És tudjátok mit? Itt legalább normális magyar öntudat van...ÉS! Végre láttam egy olyan kutyust is, akinek normális otthona volt! Ez is valami, nem? Ezen az estén olyan fáradtak voltunk, hogy bedöltünk az ágyba, és szinte már aludtunk is...
Utolsó nap voltunk a Vereckei Hágónál, és a Máramarosi havasoknál. Megjeygyzem, leírom az összes eseményt, de nem biztos, hogy jó időrendbe, ahogy eszembe ötlik. A hágóhoz egy ideig busszal mentünk, mesébe illőbb tájat talán még nem is láttam. Aztán viszont lábon vitt tovább az út, erőst káromkodtam is magamban, mert nagyon meredek volt nekem. De megérte! Láttam a magyar emlékművet, amely egy álló nőalakot formáz, (bár erre magatól soha nem jöttem volna rá.) s megtudtam, hogy elég kalandos története van. Először is, csak úgy engedték felállítani, ha a szicsgárdistáknak is állítanak (ez egy hosszú mese, ha érdekel kérdezd meg tőlem,) de a felszentelés érvényességét hamarosan rosszindulatúan kétségbe vonta az állam. A magyaroknak amúgy az ukrán közemberrel soha nincs konfliktusuk, az ilyesmi mindig a hágón túliaktól jön. Az emlékművet már öntötték le festékkel, aggattak rá ukrán zászlót (ami kék mint az ég, és sárga mint a búza, és azért van rajta szigony, mert azzal is hajlandók akár megvédeni a szabadságukat - ezt is most tudtam meg,) gyujtották már meg a koszorúkat, és tördelték már meg köveit. Most egész normális állapotban van, eltekintve attól, hogy az alatta lévő földbe bele van vésve: bolsevik...
A máramarosi havasok nagyon idilli hely, tele folyóval. Muris volt látni az apró házakat a hatlmasnak tetsző parabola antnnákkal. Azt mondta Laci, hogy azért, mert a helybélieknek nincs más szórakozásuk mint a kertészet, és a tévé. Ha itt behavazik, akkor aztán se fel se le. Meg annyi még a negatív, hogy innen nagyon kevés fiatal tud kitörni, tovább tanulni, mert másra nevelik, és mert a családnak szüksége van segítségre. De ők, gondolom ezt szokták meg, és tény, hogy sokkal békésebb itt, mint általában a 21. század. Ha egy két hétvégét eltölthetnék itt, biztos nagyon jó volna, bár én egy idő után kaparnám a falat. Szóval ez ilyen kettősség. Viszont tisztelem az itteniekben, hogy nem bonyolítanak túl semmit. Hazafele beugrottunk az Izai fonó faluba, ahol majdnem mindent kézzel, vesszőből fonnak. Itt vettem ajándékot a családnak, barátoknak, szerelmemnek. Elképesztő dolgok voltak, de sajnos kevés volt az idő. Rengeteg legendát hallottam, ha érdekel, szintén mondom, keress meg:) Még megköszöntöttük Lacit, akinek pénteken volt a 26. szülinapja. Kapott italt, képeslapot, és egy fafésüt, mivel mindig próbált nekünk az ukrán viszonyokhoz képest normális illemhelyet keresni (ami nem kis feladat!) és ezt fésülködési lehetőségnek nevezte:) Meghívott minket viszonzásként két fajta vodkára (ilyet hoztam haza is, ) ami igazán kedves volt tőle. Aztán elbúcsúztunk, és nekivágtunk a 6 órányi útnak. Itt is voltak hülyéskedések, de ez már személyes.:)
Nyolc utánra értem haza, és azzal az érzéssel aludtam el, hogy sosem akarom elfelejteni ezt a néhány napot...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése