"– Alszol?
– Nem.
Jött, hogy töltsön magának egy pohárral és leült mellém a fotelba. Még mindig fújt a szél. Sötétben voltunk. Néztük a tüzet. Időnként valamelyikünk kortyolt egyet, a másik meg utánozta. Nem éreztük magunkat se jól, se rosszul. Csak fáradtak voltunk.
Nagyon hosszú csend után megszólalt: – Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem... – Tessék? Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre. – Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek. Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos. Közben a szememmel a cipőmet kerestem. – Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek... Elég volt mára.
– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot... Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he? – De hát mi kellene még? – fogott el a düh. – Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó? Oda se figyelt. – Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: 'Van-e jogom tévedni?' Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembe nézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, minden felforgatni... és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis... Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?
Reszketett a keze.
– Én ezt nem engedtem meg magamnak... Semmit sem engedélyeztem magamnak. Csak azt, ami kötelező volt. És tessék, mi lett belőlem: vén marha. Vén marha, még azoknak a szemében is, akiket – kevés ilyen ember van – igazán tisztelek. Micsoda blama... Sok ellenségem volt. Ezt nem panaszképpen mondom, nem is dicsekvésképpen, tulajdonképpen nekem tökmindegy. De barátaim viszont... Olyan emberek, akiknek szerettem volna a kedvében járni? Olyan nagyon kevés... Te, például. Te, Chloé, mert te olyan ember vagy, aki otthon van az életben. Mert mindent megoldasz fél kézzel. Jössz-mész, ide-oda libbensz, esőt hozol és napsütést a falak közé. Valahogy megvan az a titokzatos képességed, hogy boldoggá tedd magad körül az embereket. Annyira, de annyira otthon tudsz lenni a világban… – Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanarról a személyről beszélünk...
Nem figyelt rám. Mereven ült. Nem mondott többet. Nem vetette keresztbe a lábát, a poharat a térdén tartotta. Nem tudtam kivenni az arcát. Az arca a fotel árnyékába olvadt.
– Szerettem egy nőt... Nem Suzanne-ról beszélek, egy másikat.
Felnyitottam a szemem.
– Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban... Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni... Legalábbis azt nem, hogy én ennyire... hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg. Szenvedély, szenvedély! Valahogy a hipnózis meg a babonaság képzetéhez társult... Az én számból mindenesetre úgy hangzott volna, mint egy káromkodás. És aztán... puff, egyszer csak én is találkoztam vele, épp amikor a legkevésbé számítottam volna rá, hogy... hogy beleszeressek egy nőbe. Úgy szerettem bele, ahogy az ember hirtelen elkap valami betegséget. Anélkül, hogy akartam volna, hogy hittem volna, akaratom és képességeim ellenére, védtelenül, és aztán... Megköszörülte a torkát. – Aztán el is vesztettem. Ugyanolyan hirtelen. "
Nagyon hosszú csend után megszólalt: – Tudod, ha egy kicsit bátrabb vagyok, ma nem az az ember lennék, aminek mondtál, és amivé tényleg lettem... – Tessék? Már bántam, hogy válaszoltam neki. Nem akartam többet beszélni erről az egész mocsokról. Arra vágytam, hogy nyugtom legyen végre. – Mindig az itt maradók bánatáról regélnek, de mondd, szoktál-e arra gondolni, hogy mi van azokkal, akik elmennek. Jaj nekem, gondoltam magamban, most megint előjön nekem az elméleteivel. A vén nagyokos. Közben a szememmel a cipőmet kerestem. – Majd holnap folytatjuk, Pierre, most megyek... Elég volt mára.
– Azoknak a bánatára gondolok, akik maguk okoznak bánatot... Mert akik maradnak, azok panaszkodhatnak, azokat vigasztalják – de akik elmennek, azokkal mi van, he? – De hát mi kellene még? – fogott el a düh. – Talán glória a fejük fölé? Vagy egy-két bátorító szó? Oda se figyelt. – Azokról beszélek, akiknek van bátorságuk, hogy egy reggel a tükörbe nézve jól hallhatóan föltegyék maguknak a kérdést: 'Van-e jogom tévedni?' Csak ennyit, semmi többet... Bátorságuk, hogy szembe nézzenek az életükkel, hogy belássák, semmi sincs a helyén, semmi sincs rendben. Akiknek van merszük mindent fölborítani, minden felforgatni... és vajon puszta önzésből? Tényleg csak önzésből? Nem csak, vagyis... Vagyis miért? Túlélési ösztönből? Józanságból? Halálfélelemből? Van merszük felvállalni a konfliktust. Legalább egyszer az életben. Felvállalni valamit. Magukat. Egyedül magukra számítva. Egyszer, végre. "Jogom van tévedni" – mondják ki, aprócska mondat ugyan, de ki mondaná ki helyetted? Ki mondaná ki, ha nem te?
Reszketett a keze.
– Én ezt nem engedtem meg magamnak... Semmit sem engedélyeztem magamnak. Csak azt, ami kötelező volt. És tessék, mi lett belőlem: vén marha. Vén marha, még azoknak a szemében is, akiket – kevés ilyen ember van – igazán tisztelek. Micsoda blama... Sok ellenségem volt. Ezt nem panaszképpen mondom, nem is dicsekvésképpen, tulajdonképpen nekem tökmindegy. De barátaim viszont... Olyan emberek, akiknek szerettem volna a kedvében járni? Olyan nagyon kevés... Te, például. Te, Chloé, mert te olyan ember vagy, aki otthon van az életben. Mert mindent megoldasz fél kézzel. Jössz-mész, ide-oda libbensz, esőt hozol és napsütést a falak közé. Valahogy megvan az a titokzatos képességed, hogy boldoggá tedd magad körül az embereket. Annyira, de annyira otthon tudsz lenni a világban… – Van egy olyan érzésem, hogy nem ugyanarról a személyről beszélünk...
Nem figyelt rám. Mereven ült. Nem mondott többet. Nem vetette keresztbe a lábát, a poharat a térdén tartotta. Nem tudtam kivenni az arcát. Az arca a fotel árnyékába olvadt.
– Szerettem egy nőt... Nem Suzanne-ról beszélek, egy másikat.
Felnyitottam a szemem.
– Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban... Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni... Legalábbis azt nem, hogy én ennyire... hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg. Szenvedély, szenvedély! Valahogy a hipnózis meg a babonaság képzetéhez társult... Az én számból mindenesetre úgy hangzott volna, mint egy káromkodás. És aztán... puff, egyszer csak én is találkoztam vele, épp amikor a legkevésbé számítottam volna rá, hogy... hogy beleszeressek egy nőbe. Úgy szerettem bele, ahogy az ember hirtelen elkap valami betegséget. Anélkül, hogy akartam volna, hogy hittem volna, akaratom és képességeim ellenére, védtelenül, és aztán... Megköszörülte a torkát. – Aztán el is vesztettem. Ugyanolyan hirtelen. "
(Anna Gavalda: Szeretem őt. -részlet.)
Annyira, de annyira szeretnék egyszer ennyire tehetségesen írni! Mindegy mit: novellát, cikket, mélyriportot.regényt.... Tökmindegy. De.... ez egy csoda. Amelett rádöbbentett valamire. Mit rádöbbentett! Durván a képembe vágta azt az egyszerű tényt: nincs olyan, hogy hétköznapi téma. Vagy ha igen, akkor csak olyan van. Ám egy sem tűnik annak, ha úgy írják meg, mint ezt itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése