Kellemes kis könnyed napon vagyok túl. Ma itt volt K, igazán kedves volt és jóléreztük magunkat. Sokat beszélgettünk, csokiztunk, popkornoztunk, filmeztünk. Ezúton szeretném a sógromat az 'év sogóra' díjra felterjeszteni, amiért elvitt minket DVD-t választani, amikor kiderült, hogy a gépen nem tudunk filmezni, mert apukám alszik:) De leginkább beszélgettünk, és neki meséltem elsőnek (és talán utolsónak.) arról, hogy mi nyomaszt igazából ezen a 'tanuljunk tovább' témán. Aki folyamatosan olvassa itt a firkálmányaimat, az talán unhatja ezt a témát, mert mostanság ez az egyik leggyakrabban feltűnő gondolatom az irodalmon kívül, de ez most más aspektus. A barátok szemszöge. Világ életemben szerettem az embereket. Érdekeltek gondolataik, álmaik, céljaik, neveltetésük, műveltségük, véleményük - és első sorban a lelkük, bármilyen csöpögősen is hathat ez. Viszonylag könnyedén barátkoztam, és nagyon erősen a szívembe zártam mindenkit. És, hogy hogy jön ide a pályaorientáció? Nem hiszem, hogy a városban maradok. Persze az is egy lehetőség, hogy mégis, de nem igazán gondolnám. Mitöbb a barátaim se - ez viszont egészen biztos. Tudom, az igazi erős barátságok megmaradnak - hiszen a gimnazista barátnőnk szokott lenni az esküvői tanunk, és az, akit elsős korunk óta ismerünk, első lurkónk keresztanyja - ezt mindenki tudja. Mégis tartok attól, hogy a barátságaim - ha nem is az összes, de jónéhány értékes - elkopik. Nem azért, mert az adott barátság nem volna jó, és mély. Csak más a hely, mások az élmények, amelyek érik, mások az emberek, akiket nem ismerhetek.. Szóval, ez így rossz érzést okoz. Persze van ellenpéldám is: Tittel jó ideig nem jártunk egy tanintézménybe, és a barátságunkkal a mai napig nincsen semmi baj, sőt igazán példa értékű, ha engem kérdeztek. Különös dolog ez. Vele kapcsolatban (Tittel.) apszolút nincs ilyen félelmem. Pestre megy, (lehet, hogy én is, bár utálom Pestet.) és ha magam Pestre is megyek, egészen biztos, hogy nem egy egy egyetemre/főiskolára - de az még biztosabb, hogy nem egy szakra kerülünk. Mégsem aggódom, ennél sokkal szilárdabb a személyiségünk. De vajon valóban személyiség kérdése ez? Magam sem tudom. De ez butaság, mert akkor mindenki más (akinek a barátságának elvesztésétől félek.) komolytalan személyiség volna? Ez nem igaz, tudom, hogy nincs így.
Persze nem félek attól, hogy nem találnék új barátokat. Egy ilyen hely tele van emberekkel, én meg egészen jól kijövök bárkivel, ha arról van szó. Ám mégis. A régi arcokat, akikhez annyi minden fűz, nem akarom szem elől téveszteni. Elég értékes személyiséggel tettem már...Szóval, sokrétű dolog ez, tuti, hogy még vissza fogok térni rá.
Most azonban ennyi. Örülök, hogy írhattam.:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése