Nem értem én ezt az egészet, de komolyan. Miért nem mondják meg az emberek konkrétan, egyenesen, hogy mi bajuk van? Miért csak mosolygást, pusmogást látsz, és kutató szempárokat? Ha viszont egyenesen a szemükbe nézel, nem viszonozzák a pillantásod, csak rebbenő szempillákat látsz. Miért bántja őket a jegyed? Honnan képes bárki megítélni más munkáját? Honnan tudod, hogy x mennyit idegeskedett, szenvedett bizonyos dolgokon? És ha mégis igazságtalanul kapta x a dolgait, arról miért ő tehet? Talán ő dönti el? És a baklövései? Azokat nem irigyli senki, nemde? És az ember bíztatja magát, hogy ugyan már, az a barátság ugyanolyan jó mint volt, és nem csak neked van rá szükséged, hanem neki is. Hiszen most is odajött, vagy nem? Naugye. Akkor még ő is ugyanúgy kedvel téged. De ezek hazugságok.. Önhazugságok...Vuszont egy régi, régi, évekre visszamenő barátságot nehéz elengedni. Természetesen van egy másik ugyanennyit ér ( Titem(L)(L)] ám egyik barátság nem pótolja a másikat. Miért van ez így?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése