Nemtudom. Komolyan. A mai napom... Valamilyen szinten békés volt, valahogy meg gyötrelmes. Mikor legszívesebben beleivódnál a falba, mert nem tudsz változtatni a helyzeten.. Odafigyelsz kinek mit mondassz, és hogyan, és az mennyire helyénvaló. Amikor hallgatod a poénokat, de leginkább csak fájnak. És másokkal beszélgetsz mint akikhez "tartozol."..Leginkább belefulladsz a hallgatásba, már dagad a nyelved, de nem szólhatsz Már azon gondolkozol, hogy bele fogsz rekedni a sok hallgatásba, ha mindenkivel jóban és beszélő viszonyban maradj. Dehát ez nem én vagyok! Én mindig megmondom a véleményemet! Tudom, hogy ez ellentét. de tényleg meg is mondom, csak utálok megbántani másokat, még akkor sem ha engem bántanak..Amit amúgy nem szoktak, ez általánosság. Még szerencse, hogy nyílt vagyok... És leginkább meg voltam döbbenve. Valóban a barátaimmal szemben kell úgy viselkednem mint holmi sakk játékosnak? Hova, hogyan lépj? Úristen! Normális ez? Szerintem nem. Ha hiba van bennem mondjátok,de utálom, mikor úgy érzem, hogy megbeszéltük, hogy minden rendben, és akkor következő nap folytatódik. Mi ez? Vajon milyen százalékotok gondol bele, hogy hány ember lelkébe lép bele, srácok? És ti vagytok mindig velem? (Természetesen vannak olyan barátok, akikre mindig számíthatok, nem általánosítok!) De vajon mivel érdemeltem ezt? Azt hiszitek olyan könnyű? Persze. Én úgy gondolom, az élet szép. És az emberek jók. Én optimista vagyok. De mondok valamit. Nem szép ezt kihasználni. És nagyon, nagyon nem szép dolog valakibe a számára legfontossabb személyen keresztül belerúgni. Pedig nekem nagyon fontosak voltatok. És vagytok. És lesztek. Mindig. Csak ez így most fáj. De túl leszek rajta. És itt jön be a másik oldal. Hogy milyen jó, hogy a barátokon kívül (akik amúgy tényleg fontosak.. csak most...) van valaki aki szeret, és vigyázni akar rád... és mindig itt van... én is neki, pláne, hogy most semmi nem könnyű. Csak cseben ne hagyjam... . I am afraid of everything. school is to...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése